Folytatván a média működéséről szóló szájbatalpalást, a hírek világáról most térjünk át a szórakoztatóiparra.

Legelsőnek megvizsgálhatjuk a szót: szór-a-koz-tat-ó-ipar.

Szavunk gyöke tehát a szór. Egy egységes dolog részeit eltávolítja egymástól, különböző helyekre juttatja. A koz visszaható képző, tehát amikor az ember ezt önmagával csinálja. Aki szórakozik, az önmagát szórja szét, pontosabban: a figyelmét. Kikapcsolódik. A tat pedig műveltető képző: akit szórakoztatnak, az kikapcsoltatik, kikapcsolják.

Az ipart azért nem szótagoltuk, mert nem elemezhető szótagonként, ismeretlen az etimológiája – de tudjuk, mit jelent. Fő jellegzetessége a tömegtermelés, vagyis hogy nagy mennyiségben állít elő egyforma javakat emberek tömegei számára. A szórakoztatóiparban az az érdekes, hogy mivel „szellemi termékeket”, immateriális javakat állít elő, adott terméket elég egyszer létrehozni, és sok ember el tudja fogyasztani – akár mindegyik is. Jó, nem?

Hogy mekkora hatalom van ebben, azt már az előző bejegyzésben bemutattuk. Ha valamit a többség igaznak/helyesnek hisz, akkor az társadalmi szempontból az, a szórakoztatásnál pedig már tisztáztuk, hogy annak célja biztosítani az ember kikapcsolását a valóságból. Ez azt jelenti, hogy egy módosított valóságot lehet létrehozni.

Ezzel megérkeztünk a normalizáció jelenségéhez. Az el nem fogadott dologból elfogadottat csinálni a normalizáció folyamata, ennek elég rutinszerűen alkalmazott módszere van: filmekben, TV-sorozatokban megmutatjuk, majd egyre inkább normálisként mutatjuk be az adott dolgot, szerethető karaktereken keresztül. Ha ezt sokáig csináljuk, az adott dolog normálissá válik az emberek tudatában. Ha pedig társadalmi ellenállással vagy közönnyel találkozunk, akkor jöhetnek a való életben a sztárok, az ünnepelt és irigyelt hírességek, tizenévesek szerepmodelljei, és ők is felvállalják az adott dolgot. Megjelennek és szaporodnak a szószólók, az érvelők: a szolidaritást vállaló, majd sürgető, majd követelő, majd az ez ellen tiltakozókat marginalizáló, társadalomból kizárni akaró véleményformáló hírességek.

A rendkívüli dologból hétköznapit csinálni ugyanilyen egyszerű: ismételni kell az adott dolgot, különösebb felhajtás nélkül, mintha a világon a legtermészetesebb dologról lenne szó, és egy idő után megszokják az emberek, majd szemrebbenés nélkül utánozni kezdik. Ebben segít a normalizáció nyomában járó glorifikáció: nem csak normálisnak, de egyenesen kívánatosnak mutatjuk be az adott magatartásformát.

Hogyha tisztázásképpen konkrét példát akarunk látni, elég csak bekapcsolni mondjuk egy zenecsatornát: az ott látható magatartásformáktól, tánckoreográfiáktól, ruháktól, stb. hatvan évvel ezelőtt elájultak volna az emberek a megbotránkozástól. Ma pedig megszokott: normalizált jelenség. Még egy hetven éves számára is normális, aki pedig hatvan éve már tíz éves volt, jól emlékszik a világ, a társadalom, az erkölcs akkori állapotára.

„Érdekes” módon a gyakorlati példák azt mutatják, hogy a média egyik fő célpontja a család egysége (már ami maradt belőle). Ennek támadására két fő eszköze a nemek harca programozás és az irányított lázadás (ez utóbbi tulajdonképpen a normalizáció látszólagos ellentéte).

A nemek harca programozás azt jelenti, hogy normalizálják a két nem közötti rivalizálást, ellenségeskedést, konfliktust, úgy beállítva, mintha egy kapcsolatban a nő és a férfi ellenérdekeltek lennének, ellenfelek, nem szövetségesek. (Nincs nehéz dolguk, hiszen a társadalmi-gazdasági berendezés alapjaiban borítja fel a természetes nemi szerepeket, de erről majd egy későbbi bejegyzésben!) A tévésorozatok világában mindennapos a férfi-női hatalmi harc, veszekedés, trauma, árulás, hűtlenség, majd végül szakítás/válás, mintha a férfi-női kapcsolatoknak ez lenne a szükségszerű, normális, természetes útja. Ennek a meggyőződésnek a mélyítésére a nemekhez fűződő magatartásmintákról is a lehető legrosszabb képet festjük, hogy a férfiak és nők kölcsönösen lenézzék, megvessék egymást, már abban a percben is, mikor kamaszként először kísérleteznek egymással, és a tapasztalatlanság miatti fájdalmas kudarcok csak tovább mélyítik a programot: milyen szemetek a pasik/csajok!

Persze a közönség érdeklődését is könnyebb fenntartani úgy, hogy José minden évadban másik női karakterrel „kavar”, de a közállapotokat elnézve nehezen hihető, hogy „csak a szórakoztatás a cél, meg persze a profittermelés”, mint ahogy nem győzik hangsúlyozni a szórakoztatóipar producerei. (Ugye emlékszünk az előző bejegyzésből, mit jelent az, ha valamit sokszor elmondanak a médiában?)

Apa és anya tehát már egymás torkának mentek, most biztassuk fel ellenük a gyerekeket! A kisebb gyerekeknek szóló termékekben legyenek a felnőtt karakterek nehéz felfogásúak, korlátoltak és túlkorlátozóak, begyepesedettek, rugalmatlanok, teszetoszák, akiknek általában csak a háta mögött/lábai alatt osonva esélyes megtörténni a Nagy Kaland. A kamaszokkal pedig nincs nehéz dolgunk, hiszen eleve hajlamosak „lázadni”, tehát mindent megkérdőjelezni, nem csak a szüleiket, de az egész őket körülvevő világot, a „rendszert”. Nosza, maga a rendszer majd megmutatja nekik, hogyan kell megkérdőjelezni a rendszert! Lázadó vélemények és attitűdök közül választhatnak, amelyeket mind maga a rendszer mutat nekik, a szülők határtalan rosszallására, hiszen ők is azt hiszik, hogy ez „lázadás”, társadalmon kívüli extravagancia, pedig egy nagyon is jól kiszámított társadalomformáló (illetve inkábbis formátlanító) jelenség. A kamaszkori lázadásról gyakran elfelejtik, hogy amúgy is kétirányú: nem csak a gyerek lázad a szülő ellen, de fordítva is. Tök mindegy, a gyerek milyen zenét hallgat, az a szülőnek nem fog tetszeni, hiszen végtelenül féltékeny – valahol belül érzi, hogy a ténylegesen normális, a természet által diktált út az lenne, hogy ő legyen a gyereke számára az elsődleges szerepmodell. Ehhez persze neki kéne felnevelnie azt a gyereket, nem az iskolarendszernek (ó, az is még mennyire megér egy kiadós szájbatalpalást...), jelen kéne lennie a gyereke életében, nem csak (jó esetben!) napi 1-2 órát. A gyerek, főleg a kamasz tehát másik szerepmodell után néz, és kézenfekvő választás a média magasan fejlett glorifikációs gépezetével szuperistencsászárfáraóvá emelt sztárok valamelyike...

Másfél órás élőszavas szájbatalpalás. Garantált hatás. Agyfelszedést nem vállalunk.

A Szürke Urak ügyfeleinek pedig van rövidített verzió is.

Vonjuk le az előző bejegyzés tanulságait!

Természetesen az egész egy tömény baromság volt – némi igazság-morzsákkal.

Kezdjük ott, hogy „New York Telegraph” nevű újság nem is létezik...

Folytassuk ott, hogy az SRC nem az UCLA-n működik, hanem a Leicesteri Egyetemen, „Dr. John Drumm” pedig Dr. John Pye-ból és Dr. Paul Drumm-ból, az intézmény két vezetőjéből lett összerakva.

Timothy Warner pedig egy beszélő név, ő „figyelmeztet” minket a „veszélyre”. A Föld-Hold rendszert ábrázoló képek közül szándékosan olyat választottam, amelyen a Hold nagynak/közelinek tűnik a Földhöz képest.

De most aki nem ért a csillagászathoz, az hogy szúrja ki, hogy szórakoznak vele?

Úgy, hogy igazából legalábbis gyanúsnak kell lennie a cikk olvasása közben néhány dolognak. Semmi hozzáértés nem kell, csak némi józan ész és az általános iskolában tanultak: a gravitáció egy kölcsönhatás, tehát ennek: „nemcsak a Föld vonzza a Holdat, de a Hold is a Földet” – semmi értelme nincsen. Legfeljebb csak annyi, hogy amit alsó tagozatban megtanultunk környezetismeretből, hogy „a Hold a Föld körül kering”, a valóságban nem igaz, csak leegyszerűsítették, hiszen nyolc évesen lehet, hogy túl nagy falat lett volna értelmezni azt, hogy „a Hold és a Föld egy közös tömegközéppont körül keringenek”. De ebben nincs semmi újdonság a csillagászoknak, hiszen Newton óta tudják, és főleg nincs szükség egy holdfogyatkozásra ahhoz, hogy pontosan mérni lehessen a Hold keringési pályaadatait – noormális, pont akkor, mikor árnyékban van?

A „legtudományosabban” hangzó rész volt az igazságbetét, amit a cikkbe rejtettem, „Warner professzor” magyarázata a szuperholdról és a perdületmegmaradásról megfelel a valóságnak (legalábbis laikus szinten, annál jobban pedig én sem értek az asztrofizikához).

A NOAA Space Weather Prediction Center valóban létezik, Dr. Logan azonban az én találmányom. Stephen Hawking is természetesen létezik, és tényleg Cambridge-en tanít, de sosem mondott ilyet. A „nano-feketelyuk” a kedvencem: egy oximoron, olyan, mint a „mikro-vörösóriás”.

Persze ezzel az egésszel semmi újat nem mutattam be, évekkel ezelőtt már a Bombahír is megcsinálta ezt, és sokkal jobban.

Halljátok jóslatomat: karácsonyra egyetlen hír sem fog szólni a bevándorló-problémáról. Nem azért, mert fel fognak szívódni, hanem mert az emberek mindennapi valóságát a média határozza meg. Ha ott nem beszélnek róla, elmegyünk szó nélkül a keletinél bandázó arabok mellett, ott végül is elég sok volt eddig is, hát most az utcán vannak, istenem, ez nem érdekel, mert a vasárnapi zárvatartás aggaszt folyamatosan...

Akarom mondani Paks 2...

Akarom mondani a halálbüntetés visszaállításának kérdése...

Akarom mondani a fukushimai atomkatasztrófa...

Akarom mondani az olajömlés a Mexikói-öbölben... (MI? HOL?)

Akarom mondani az őszödi beszéd...

Akarom mondani az Al-Kaida...

A madárinfluenza... Az Antrax... A tiszai ciánszennyezés... A sertésinfluenza... Az atípusos tüdőgyulladás... A kergemarha-kór... (emlékszünk ezekre???)

Ezekkel a problémákkal mi lett? Hova lettek? Miért nem haltunk bele egyikbe se - pedig tök úgy nézett ki, hogy bele fogunk...! Hova lett a fukusimai sugárzás, ami egyre csak közelgett-közelgett Amerika nyugati partjaihoz, aztán... semmi. Hova lett a sok olaj, ami kiömlött 2010-ben? (Miért nincs és nem is volt a partra sodródott olajról egyetlen házi felvétel sem a Facebookon vagy a YouTube-on?) Hova lett a cián a Tiszából, ami állítólag 50 évre... Miért mindig csak problémák vannak, azt miért nem halljuk soha, hogy hogyan oldódnak meg? Vagy nem is oldódnak meg? Hova tűnnek?

A részletes választ most nem fogom több oldalban leírni, mert egyszer már megtettem. A média célja nem a „tájékoztatás”, hanem hogy a kívánt pszichológiai hatást elérje. Ahhoz, hogy „tájékoztasson”, elég lenne egy adott információt csak egyszer közölnie! Amikor valamit ismételgetnek, az nem tájékoztatás, az programozás. És nézzük meg a híreket: más lelkiállapotot, érzelmet, indulatot nemigen fognak közvetíteni (legfeljebb a legvégén a kis színest, ami a végén letolja a sok aggódnivalót a tudatalattiba), mint félelem, bizonytalanság, gyűlölet, tehetetlenség... és valaki segítsen!... Valaki (NEM ÉN) csináljon valamit, jaj...

Megszakítjuk a szájbatalpaló sorozatot egy bejegyzés erejéig. Olyan információ következik, amiről a tömegmédia nem fog hírt adni, bár a hírügynökségek feedjébe bekerült. Az alábbi cikkből az is kiderül, miért. De pár napon belül egy külön bejegyzésben fogjuk kivesézni a cikkben olvasható információkat, és azt, hogy hogyan is működik a média szelektív hallása. Utána folytatjuk a szájbatalpalást!

A New York Telegraph cikkje következik egyenes fordításban.

A Hold rázuhanhat a Földre?

A tudomány jelenlegi állása szerint a Hold nem egyenletesen, de folyamatosan távolodik a Földtől. A tegnap hajnali Holdfogyatkozáskor a NASA által mért értékek ezt kérdőjelezik meg.

A megfigyelést végző tudósok, Dr. Adam W. Leigh a NASA-tól és Prof. Timothy Warner, a UCLA (Kaliforniai Egyetem) Fizika Tanszékén működő Űrkutató Központ (SRC) szakmai vezetője szerint a probléma lényege az, hogy nemcsak a Föld vonzza a Holdat, de a Hold is a Földet, amelyet az árapály-jelenségen keresztül bárki érzékelhet - de amikor a Hold egészen közel kerül a Földhöz (Szuperhold-jelenség) ez a vonzás olyan erőssé válik, hogy kibillenti a Holdat látszólag stabil pályájáról.

„A látszólagos stabilitás mögött valójában egy nagyon bonyolult, ingadozó rendszer van”, magyarázta Warner professzor. „A Hold minduntalan ’le akar esni’, azonban ahogy közeledik a Földhöz, a perdületmegmaradás törvénye értelmében nő a sebessége, vagyis nő a keringéséből eredő centrifugális erő, ami megint távolítani kezdi a Földtől. Ez a távolodás aztán lassítani kezdi, amitől veszít a centrifugális erőből, és közeledni kezd hozzánk, és így tovább „a végtelenségig”. Ez a rendszer azonban korántsem teljesen kiegyenlített, és nem tud a végtelenségig működni. A korábbi mérések mind arra mutattak, hogy a Föld egymillió éven belül el fogja veszíteni a Holdat, azonban teljes holdfogyatkozáskor, ráadásul szuperhold idején sokkal pontosabb mérésekre vagyunk képesek. Ezek alapján úgy néz ki, a Hold Földre ható gravitációja miatt a Hold végül rá fog zuhanni a Földre, mindkét égitest megsemmisüléséhez vezetve.”

Az Űrkutató Központtól Dr. John Drumm úgy nyilatkozott, a probléma lényege pont az, hogy a kiegyenlítetlenség olyan kicsi, hogy nagyon nehéz megállapítani, mikor fog ez az esemény bekövetkezni. „A jelenség több tízezer éve tart és exponenciálisan növekszik, valószínűleg ezért is vettük most észre, nem csak a műszerek pontosságának fejlődése miatt. A perigeum egyelőre stabilan 350 ezer km-en kívül marad, de egyelőre nem tudjuk, meddig. A két égitest ütközése lehet, hogy ötven éven belül bekövetkezik, de legkésőbb nyolcszázezer éven belül biztosan.”

A hír futótűzként terjedt a tudomány magasabb köreiben, számos szervezet és elismert tudós is foglalkozni kezdett a kérdéssel, pontosabb válaszokat azonban a közeljövőben aligha remélhetünk.

„Nincs értelme riasztást kiadni a lehetséges eseményről. Mit tegyenek az emberek, halmozzanak fel kétszersültet?” - tréfálkozott Dr. Ben Logan, a NOAA Space Weather Prediction Center szóvivője, „Hogyan készüljünk fel a bolygó bizonyos és teljes megsemmisülésére? Csak megijesztenénk az embereket, pedig könnyen lehet, hogy az eseményre csak több százezer év múlva kerül sor.”

Optimistán nyilatkozott Stephen Hawking is. „Valószínűleg rengeteg időnk van arra, hogy megoldást találjunk a problémára. A Föld-Hold rendszer befolyásolása ma lehetetlen feladatnak tűnik, de ha arra gondolunk, csak száz évvel ezelőtt mennyi minden volt lehetetlen, ami ma mindennapos, talán bizakodhatunk.” A világhírű cambridge-i professzor egy nano-feketelyuk létrehozásában látja a legkézenfekvőbb elméleti lehetőséget, amely a Holdat kissé távolabb húzná a Földtől, miközben többlet-perdületet adna neki. „Erre akár már 2-300 év múlva is lehetősége nyílik a tudománynak” – nyilatkozta.

 Forrás: Reuters / New York Telegraph

(A hírrel kapcsolatos háttérinfók a következő bejegyzésben... >>>)

Vonjuk le az előző bejegyzés tanulságát. Talán kicsit elkeserítőre és reménytelenre kerekedett ki, főleg azért, mert a szíve mélyén valójában mindenki tudja mindazt, amit leírtunk, talán ezért is van az az ádáz düh és fogcsikorgatás a politikai „vitákban”. Mégis le kellett írni ezeket a dolgokat, feketén-fehéren és reménytelenül, mert jelenleg az az emberiség érdeke, hogy minél többen váljunk reményvesztetté „politika” terén. Amíg ez nem történik meg, mindig jöhet egy Mégjobbik, Mégszebbik, Mégrabbik, Mégmásabbik, Ténylegmásikpolitika, és megtartja az embereket a „majd ők!” illúziójának bénultságában, hogy soha ne juthassanak el a „majd mi” pontjára. A változást remélők mindig arra várnak, hogy eljön az a párt, amelyik „valóban a nép érdekeit képviseli”. A rendszer felépítéséből és működéséből adódóan ilyen nem fog történni. (Aki még mindig nem érti, miért, beszélgessen ős-jobbikosokkal, nem harapnak.) Ha a nép érdekeinek képviselete nem reális megoldás, akkor csak egy módon lehet rövidre zárni a kérdést: a nép önérdek-érvényesítő képességének kell növekednie, állam- és kormányfüggésének csökkennie. Hogy hogyan, arról még lesz szó a szájbatalpaló bejegyzéssorozatban.

Most viszont járjunk körül egy másik alapvető álfogalmat: az „összeesküvés-elméletet”.

Megint csak ki kéne menni az utcára egy kamerával, megkérdezni embereket, hogy mik is azok az „összeesküvés-elméletek”. Szabatos definíciót valószínűleg nem hallanánk: merthogy nincs. Felemlegetnék az „illuminátit” (magyarul Illuminátusoknak hívják őket), a szabadkőműveseket, a „gyíkembereket”, tán még a chemtrailt is...

Mégis mi köze van a „chemtrail” néven ismert jelenségnek bármiféle összeesküvéshez? Ki esküdött össze kivel, és mi volt az eskü tárgya?

Az összeesküvés-elmélet (conspiracy theory) kifejezést legelőször Amerikában használták azokra a véleményekre, amelyek a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban a média által tényként előadott verziót kétségbe vonták. Azóta buzzword lett belőle (olyan, mint az előző bejegyzésben taglalt demokrácia): inkább érzelem, mint idea a töltete, és gyakorlatilag bármire, bárkire használható, ha szembemegy a tömegmédia által kihirdetett „hivatalos” állásponttal. (A következő bejegyzés pont a médiáról fog szólni...) És ahogy az emberek magukévá tették a kifejezést, igazából már szinte olyan értelemben használják, mint „bármi, ami nem fér bele a világképembe”: láttam már olyat is internetes fórumon, hogy valaki a homeopátiát nevezte „konteónak”!

Sajnos ezekben a kérdésekben ugyanolyan kevés az emberek általános hajlandósága, hogy racionálisan végiggondolják a dolgokat: mint az előző bejegyzés jobb- és baloldali szurkolói, itt is vannak mondjuk „chemtrail-hívők” és „chemtrail-tagadók”. Miért kell valamiben hinni, ami szabad szemmel bárki által megfigyelhető? Hol van itt az összeesküvés?

Első számú tény a „chemtrail” néven ismert jelenséggel kapcsolatban, amit a valósággal nagyjából egészséges kapcsolatot ápoló személy nehezen tud megkérdőjelezni: hogy létezik. Hogy a jelenséget mi okozza, arra nincs egyértelmű magyarázat, hovatovább a „hivatalos” magyarázatok enyhén szólva nem állják meg a helyüket fizikailag (pl. kondenzcsík rámagyarázása), ami legalábbis furcsa. A jelenség harminc évvel ezelőtt még nem létezett, csak normál kondenzcsíkokat láttunk, tehát valami megváltozott azóta, logikusan vagy a repülőgép üzemanyagok kémiai összetétele, vagy a légköré. (Kémiai összetétel, innen a név: chem-trail.) Vagy mindkettő! Ha az autókba tankolt benzin összetétele sokat módosult azóta, a repülőgépek által elégetett keroziné miért ne módosult volna ugyanúgy? És ezek az anyagok elégetéskor a levegőbe jutnak, tehát ha ezek összetétele változik, a levegőé is változik...

Az egyetlen kérdés, ami marad, hogy az üzemanyagba tesznek-e „titokban” (ezt a szót mindjárt megmagyarázzuk) valamilyen olyan anyagot, amely nem a repülőgép meghajtását segíti elő, hanem más célja van? Például küzdelem a globális felmelegedés ellen (ami szintén fog kapni egy önálló bejegyzést, mert a legtöbben nem tudják – vagy ami sokkal nagyobb baj, rosszul tudják – ennek a kifejezésnek a jelentését).

A kérdésre persze mindenki tudni véli az igenlő vagy nemleges választ, pedig igazából csak nagyon kevesen tudhatják a választ – ha a helyes válasz igenlő. Ha a helyes válasz nemleges, akkor pedig azt igazából senki nem tudhatja biztosan a Földön. Miért?

Egy vegyészmérnök dimplomával hiába nézegeti valaki a kerozin összetételét, fogalma sincs az elégetett összetevők meteorológiai vagy biológiai, orvosi hatásáról. Olyan nagy mennyiségű ismeret szükséges az agyonbonyolított civilizációnk működtetéséhez, hogy azzal egyetlen ember nem rendelkezhet, így nem látja át senki az egészet teljesen. Mindenki csak a saját kis szerepét játssza. Pl: egy másik kedvenc „konteós” vesszőparipa a kötelező oltások. Tény, hogy higany van benne, és tény, hogy 1000 orvosból egy sem tudja, minek. Egyszerűen megbíznak a gyógyszergyártóban, mert kénytelenek. Ennyi a nagy „titkosság” lényege: mindenki csak annyit tud, amennyit tudnia kell.

Ha már titkosságnál tartunk, az a politikai, gazdasági és szellemi hatalomgyakorlásnak mindig is része volt, változó mértékben. A középkorban is volt olyan követ, akit a trónteremben, sok ember előtt fogadott a király, és volt olyan, akit négyszemközt.

Ettől még az ő megbeszélésük nem változott „összeesküvéssé”.

Egyszerűen az átlag alattvalónak nem kellett tudnia róla, hogy ott mi hangzik el, vagy jobb is volt a hatalomgyakorlás szempontjából, hogy nem tudott róla. Összeesküdni a regnáló hatalom ellenében szokás, a hatalomgyakorlás részét képező titkosságot összeesküvésnek nevezni teljes fogalmi zavar. Egyszerűen arról van szó, hogy a társadalomban van egy alapvető politikai, gazdasági és szellemi aszimmetria:

- Sok embernek van kevés hatalma, és kevés embernek van sok.

- Sok embernek van kevés vagyona, és kevés embernek sok.

És végül, amit az anyagias gondolkodás rendre figyelmen kívül hagy:

- Sok ember tud kevés dologról, és kevés ember sok mindenről!

Ez mindig is így volt, és valószínűleg mindig is így lesz. Ezt nevezhetjük hatalmi piramisnak is. És ez az összes „konteó” alapja és lényege.

Én is a bűnösök közé tartozom, hiszen mindig nógatom a népet, hogy terjesszék az „igét”, azt az ismeretanyagot, ami éppen rendelkezésükre áll a világ valós működéséről, hatalomgyakorlási folyamatokról és módszerekről, stb. Csak az a baj, hogy ha valaki ezt nem kellő felelősséggel, felkészültséggel, kifejező készséggel, stb. teszi, akkor az eredmény lehet, hogy nem lesz valami fényes. A következő ezt hatványozottan lerontja, és így születnek a "konteók". Olyan ez, mint a pletyka: alapja mindig van, de összességében nem igaz. Hajlamosak vagyunk elhinni valamit, és ragaszkodni ahhoz – ahelyett, hogy megpróbálnánk valóban megismerni a világ működését. Így az egyik hülye hitből, amit a média ad be, hogy a világot a politikusok irányítják, átesünk a másik hülye hitbe, hogy a világot az összeesküvő gyíkemberek/zsidók/alienek/szabadkőművesek/terroristák/menekültek irányítják, hogy valahol a föld alatt egy bunkerban ül egy sötét teremben egy csoport fekete öltönyös ember egy asztal körül, halálfejekkel díszített fotelokban, szivaroznak, és naphosszat azon tanácskoznak, hogyan tegyék még rosszabbá az életünket.

Ha valaki a világot még rosszabbá fogja tenni, az nem ők lesznek, hanem mi, az emberek. Azt sajnos nem tudjuk, hogy a világot kik irányítják, mert nem kötik az orrunkra, de hogy kik működtetik, azt viszont pontosan tudjuk: mi magunk. Olyan ez, mint a Mátrixban: mindenki ügynök, és senki sem az. Innentől a fent vázolt hatalmi piramisban csak önkényes szempontok alapján lehet húzni egy határt, ami elválasztja az irányítókat az irányítottaktól. Ha a „szivarozó fekete öltönyösök” léteznek is (mondjuk azonosítsuk őket a Háromszázak Tanácsával vagy a „hivatalosan” is létező Bilderberg-csoporttal), ők is csak a szerepüket játsszák, teszik, amit tenniük „kell”, hogy fennmaradjon a rendszer, amitől a létük pont ugyanúgy függ – mint a miénk.

Kis bemelegítőként nézzünk egy teljesen triviális témát, teljesen triviális szájbatalpalandókkal. Később majd lesznek meredekebb témák is.

Mi is tulajdonképpen a „demokrácia”? Nem a szabatos definícióról van szó elsősorban, hanem amikor a hétköznapokban ezt a szót használjuk, vagy a médiából, a politikusoktól halljuk, mit értünk alatta, milyen képzetet idéz fel?

Nehéz erre a kérdésre válaszolni, ugyanis a „demokrácia” ma alapvetően nem intellektuális, hanem érzelmi fogalom. Nem egy gondolatot, hanem egy összetett érzést kelt az emberben, aminek lényege elsősorban az, hogy „az én kis véleményem is számít egy kicsit”.

Természetesen ez a valóságban nem így van. A valódi demokráciában, ha lehetséges volna ilyesmi, a hatalom a nép kezében van, a kormány pedig a hatalom gyakorlásának eszköze. A valóságban fordítva van: a hatalom a kormány kezében van, a nép pedig a hatalom megszerzésének eszköze. A jelenlegi kormány magas szintre vitte az ezzel kapcsolatos áltatást: manipulatív kérdőíveket dobálnak be, előre borítékolható eredményekkel.

Addig pedig teljesen mindegy, hogy miről „dönthet” a nép, amíg ez a döntés hazugság, demagógia, hangulatkeltés eredményeként jön létre. „A Fidesz szavazói letették voksukat a Polgári-Nemzeti Demokrácia mellett...” – Kedvem lenne felkapni egy kamerát, és kimenni az utcára, megállítani 20 Fidesz-szavazót, hogy mégis hogyan határozzák meg a „polgári-nemzeti demokrácia” mibenlétét. Aztán feltölteném a videót YouTube-ra, a humor kategóriába... Csak ugye ilyesmiket már sokan csináltak. Aki pedig kicsit „műveltebb”, az sincs jobb helyzetben, hiába is próbálnánk iskolai végzettséghez vagy IQ-hoz kötni a szavazati jogot: teljesen mindegy, hogy valaki tájékozatlanság vagy félretájékoztatottság miatt szavaz rosszul. Jól szavazni pedig nem lehet: ha a választáson elindítanánk az Igazmondó Juhászt, esélye sem lenne azokkal szemben, akik mindig azt mondják, amit a szurkolóik hallani akarnak.

A pártoknak ugyanis nem is szavazói és támogatói vannak, hanem szurkolói. Pontosan olyan viszony fűzi őket a párthoz, mint a focidrukkereket kedvenc csapatukhoz: elsősorban érzelmi viszony. Mert miért választja mondjuk egy Fradi-drukkoló a Fradit? Azért, mert ők a legjobbak? Dehogy: ha egy másik csapat megveri egy meccsen a Fradit, akkor legközelebb csak még ádázabbul fognak szurkolni neki, és emlékezzünk csak, mikor a Fradi lekerült az NB2-be, hogy fanatizálta ez még jobban a tágabb értelemben vett keménymagot, ahelyett, hogy csalódottan elfordultak volna a „másodvonalbelivé” vált csapattól...

A pártok pontosan így működnek. A pártok közötti meccs, megmérettetés pedig a választás, ahol ráadásul nem is a politikai rátermettség dönti el, hogy ki nyer, hanem kizárólag az, hogy kinek hány szurkolója van.

Ha benézünk az Interneten egy politikai fórumra, az egyik legszembeötlőbb dolog, hogy az emberek képtelenek objektív, higgadt, intellektuális jellegű eszmecserét folytatni. Rövid riposztok fulladnak heves érzelmi vagy méginkább indulati megnyilvánulásokba. Ezek közül az egyik legtipikusabb a birkázás. A fő-főbirkák természetesen mindig az éppen hatalom lévő kormánypárt szurkolói, hiszen nem látnak a szemüktől, nem veszik észre, hogy milyen csapnivalóan játszik a politikai pályán kedvenc focicsapatuk, sőt, sokan még teljesen irracionális módon meg is akarják védeni az ügyetlenkedést: „bent volt az a labda a hálóban, csak te nem figyelsz – csak fröcsögni tudtok”... Az ellenzéki politikus és az őt visszhangzó kocsmai politizáló persze mindenre tud jobb megoldást. Nem veszi észre, hogy az ellenzék mindenkor a „ha lenne egy varázspálcám” retorikát nyomja.

A szurkoló szemében az összes többi párt szurkolója birka, mert nem veszi észre „imádott pártja” hamisságát. Érdekes módon intellektuális folyamattal fel tudja ismerni az összes többi párt hamisságát, csak a sajátjáét nem, vagy ha igen, kimenti. Ha mással nem, hát azzal, hogy:

„Még mindig jobb, mint a...” És itt jön az „ellenség” vég nélküli szidalmazása, mert az nagyon megy. Itt is az érzelmek a döntőek: diktatúra, fasiszta, illiberális, komcsi, ballib, libsi, hazaáruló, zsidó, náci, csőcselék, szélsőséges, stb. Intellektuális helyett érzelmi-indulati töltetet hordozó kifejezések egész sora áll rendelkezésre a bűnösök „leleplezésére”. Lámpavas! És itt van az igazi csavar a történetben: általában az emberek igazából nem is valamire, hanem valami ellen szavaznak. Az a lényeg, hogy mindig ellent kell mondani a „másik oldalnak”, teljesen mindegy, miről van szó. Az „orbánimádók” érveinek nagy része úgy kezdődik, hogy „a Gyurcsány” (vagy valami rokonértelmű, ellenszenves, másikoldali, csak birkáknak tetsző dolog), a „balliberálisok” pedig az „orbánfóbiájuk” miatt szavaznak oda, ahova. Vagy reménytelenül birkák. :) Nem újdonság, hogy az átlag szavazó tök hülye a politikához, az ideológiákhoz, filozófiához pedig... ne is firtassuk – így aztán fogalma sincs, kire, mire és miért szavaz. Érzelmi alapon dönt. És ugye félelmet, gyűlöletet, stb. sokkal könnyebb kelteni valakiben, mint szeretetet, megbecsülést, hűséget, stb. Ezért szavaz mindenki a csúnyagonosz másikak ellen.

Szándékosan vonultatjuk most itt fel az összes politikai indulatszót: mintegy bizonyítva, hogy a bejegyzés a „magyar rögvalóságot” írja le – de ne higgyük, hogy ez más országokban nem így van, akár a nagybetűs Nyugaton, akár még a Demokrácia Mintaországának tekintett Egyesült Államokban is!

Jobb és bal: semmi konkrétan meghatározható dolog, ezek nem intellektuális, hanem zavaros érzelmi (ál)fogalmak. (Mint maga a demokrácia, vagy akár a liberális, konzervatív, de a tolerancia is egy ilyen...) Régen, a XIX. században talán még ezek létező fogalmak voltak. Most egy teljesen más társadalmi viszonyrendszerben használják őket, teljesen anakronisztikusan és értelmetlenül. Olyan, hogy „balliberális”, például definíciószerűen nem létezhet, hiszen a liberalizmus lényege, hogy középen áll, minden irányzatnak és nézetnek egyformán nagy teret engedve.

A recept tehát mindenütt ugyanaz: a „balos” elmegy bevetni szavazatát a jobboldali mumus elleni harcban, a „jobbos” megteszi ugyanezt a másik irányba – a lényeg az, hogy magát a rendszert támogassa! Ez a legfontosabb a politikában! Ez hívja életre az olyan „érveléseket” is, hogy „aki nem megy el szavazni, az ezáltal valójában a [tetszőleges mumus]-ra szavaz!” – És az embereket ez a mumusfélelem annyira fanatizálja, hogy nem csak elhiszik, de kérés nélkül, aktívan terjesztik is az ilyen eszmefuttatásokat. Szószólójává válik a pártnak, prókátorává, a haza szent ügye, hogy a párt kerüljön kormányra vagy maradjon ott, mert így lesz majd jó!

Majd egyszer.

Kedves olvasók!

Hosszas felkészülés után indítom útjára a Szájbatalpalót – vagyis Szájbarágó Gyorstalpaló blogot.

A blog célja, hogy a társadalomban legáltalánosabban hiányzó (vagy meglevő, de téves!) ismereteket közölje, tisztázza, rendbetegye bárki számára érthető formában.

A blog szerzője nem muníció nélkül érkezett. A sorozat elkészítéséhez május óta fecsérlem az időmet a Gyakorikérdések oldalon, elsősorban a Politika gumiszobában, de a Kultúra és a Tudományok rovatban is, felmérve a helyzetet, hozzászólásokat olvasva és írva, figyelve az azokra küldött reakciókat (az Internetes „közösségi élet” egy külön bejegyzés megérdemel majd). Több mint 30 A/4-es oldalnyi vázlat gyűlt össze, ebből legalább 30 bejegyzést tervezek írni. Szóba kerül majd többek között a „demokrácia”, mint olyan, a fenntartható fejlődés, életmentő közgazdaságtani alapok, történelmi kérdések, az „összeesküvés-elméletek”, a globális felmelegedés, a tudomány világának működése, fogalomtisztázó szájbatalpalások, úgymint: kommunizmus, liberalizmus, nacionalizmus, feminizmus, szociodarwinizmus és hasonlók. A bejegyzéseket rövidre tervezem, kb. egy A/4-es oldalnyira, egy nagyobb, összetettebb témát inkább több, egyenként is önálló bejegyzésre szétbontva.

Szóval jó lesz ez :), lesz itt minden, még előadás videó is a szerzőtől.

Pár napon belül jön az első bejegyzés – maradjatok a képernyők előtt!