Először is: nem akarok hosszas kitekintésekbe bonyolódni a nacionalizmus eredetéről és modern kori alakulásáról, ennek bárki utánanézhet a wikipédián. A saját(os) meglátásaimat szeretném kifejteni a nacionalizmus kapcsán. Néhányszor előfordult már, hogy enyhe lekicsinyléssel vagy idegenkedéssel szóltam a nacionalizmusról, miközben állandóan hangsúlyozom a haza és nemzet iránti elkötelezettség, a nemzeti lét, öntudat és a nemzeti hagyományok fontosságát.

A látszólagos ellentétet valójában egyszerű feloldani. Nacionalizmus ≠ hazaszeretet vagy nemzettudat. A nacionalizmus egy újkori politikai ideológia, aminek voltak és vannak kedvező hozadékai (is), de valójában csak pótszer. A nacionalizmus megideologizált nemzettudat.

A mai kor emberére jellemző, hogy szép magyar szóval absztrahál mindent, elvont fogalmak világában mozogva dolgozza fel a tapasztalati valóságot (gyakran a tapasztalati valóságtól korlátlanul elvonatkoztatva, elrugaszkodva).

Ha egy mai tizenévest megkérnénk, hogy rajzolja le, mit jelent a magyarság: rajzolna címert, Szent Koronával, piros-fehér-zöldet és csonkaországot, esetleg Kárpát-hazát és Árpád-sávot, szóba jöhetne Szent István vagy Mátyás király... Ezeknek, mint jelképeknek mind közük van a magyarsághoz, de hol van a tapasztalati valóságban megélt magyarság? A nemzeti ünnepekben? Az iskolaudvaron, vagy akár a Kossuth-téren elhangzott beszédekben, ahol beszélnek a magyarságról, mint elvont eszményről? A gyereknek, a magyar nyelven túl, kevés tapasztalata és élménye van „a magyarnak levésről” – hiszen lényegében ugyanúgy éli mindennapjait, mint bármelyik amerikai kortársa.

Hasonlítsuk össze ezt egy tizenéves parasztlegénnyel 1848-ban! Nem is értette volna a feladatot. Nem kellett külön fogalmat alkotnia a magyarságáról, mert úgy élt benne, mint hal a Dunában. Ha megmutattuk volna neki Magyarország körvonalait, nem ismert volna rá, hogy mi az. De amikor jöttek a verbunkosok a faluba, és énekelték, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, akkor elment meghalni a hazáért. Neki a haza nem egy folt volt a térképen, hanem a falu, a mező, az erdő, a folyó – a táj és a benne élő emberek.

A nemzetet, mint közösséget, nehéz felfogni, mert a közösség személyes jellegű összetartozás-élményen alapul, a nemzet pedig túl népes ahhoz, hogy egyének ilyen közössége legyen, tehát nagy közösségként csak kisebb közösségekből tud felépülni.

Egy egészséges társadalom (vagy bármilyen élő rendszer) egyszerre sejtes és hálózatos rendszerű, ahol a sejtesen van a hangsúly, mert egy csak-sejtes rendszer tud élni, bár a felépítése darabos, a működése nehézkes lesz; viszont egy csak-hálózatos rendszer nem tud élni, nincs benne szervező és szervesítő erő.

A mai ember ilyen hálózatos rendszerekben üzemelteti az emberi kapcsolatai nagy részét, nem él közösségben akkor sem, ha falusi, hiszen életmódja nagyrészt megegyezik a városi emberével. Lehet, hogy földművelésből és állattartásból él, mégsincs személyes kapcsolata a földdel, az állatokkal, a növényekkel, mindez csak megélhetési termelőeszköz és termék a számára, a sokhektáros kukoricaföld sorait kapáló modern „paraszt” sorsa jellegében nem sokban különbözik a városi szalagmunkásétól. Sok esetben így éltek már a szülei, nagyszülei is, gyerekének viszont jobb sorsot szán: egyetemet Pesten vagy még inkább Angliában, Franciaországban, ottani munkahellyel. Tulajdonképpen helyesen érzi a gyerek is, hogy csak nyerni fog vele, veszíteni szinte semmit, legfeljebb a nyelvét, és a mesterségessé desztillált identitást, aminek a mindennapi életben már úgysincs jelentősége.

A megélt nemzeti hovatartozás megvallott nemzetfelfogásra cserélődése a nacionalizmus. Ennek egyik veszélye, hogy „bármi belefér”. Két ijesztő példáját láttam ennek:

Az egyik az, amit tudományosan „referencianemzetnek” neveznek. A Fekete Viperában volt egy epizód, mikor enciklopédiát írtak, és Baldrick előállt a kutya definíciójával: „nem macska”. Évekkel ezelőtt láttam egy riportfilmet a moldvai csángókról, és egy fiataltól megkérdezték, mit jelent magyarnak lenni. Válasz: hát, mi nem vagyunk románok. A különbözőségben megtalált önazonosság akár elmehet a gyűlöletig is: az erdélyi oláhokkal (szláv pásztornép) nemcsak sikerült megetetni a „román” identitást, de mindjárt bevezették vele a magyargyűlöletet is, pedig évszázadokig jól megfértünk egymással Erdélyben. (És nem is ecsetelem itt az eckarti-hitleri nácizmust vagy az ószövetségi választott nép tudatot; közhelyes, olcsó húzás lenne mindkettő.)

A másik példa az általában Illyés Gyulának tulajdonított (más forrás szerint Karinthytól származó), szállóigévé lett idézet, ami így hangzik:

„Magyar az, akinek fáj Trianon.”

Atyafej.

Ugyan nekem is „fáj” (bár orvosnál még nem voltam vele) a trianoni határdúlás, és megfelelő mennyiségű magyar bor után én is szoktam volt énekelni a „Nélküled”-et, főleg határon túli magyarok társaságában, de hogy ettől lennék magyar...

Van olyan szaturnuszi nép, amelyiknek jelentős részben a szenvedéstörténetéből táplálkozik az identitása. A magyar nem ilyen, sosem volt ilyen. A nagy magyar depresszió, öngyűlölet és pesszimizmus újkori jelenség, és a nacionalista identitásba simán belefér (a radikális jobboldalon több sírás-rívás-fogcsikorgatást hallunk, mint bármelyik politikai táborban), pedig a magyar néplélektől idegen. Ennél azt is sokkal jobbnak tartom, bár ez is a nacionalizmus egy formája, amikor a lehető legkedvezőbb, fehérebb, tisztább, nemesebb képet festik magyarságról, kizárólag legjobb tulajdonságaival azonosítják, mert ez legalább építő jellegű arra nézve, hogy mit is kéne jelentenie a magyarságnak a legmagasabb eszményi szinten (lásd pl. Pap Gábor előadásait). A nemzeti létünket és az államiságunkat ugyanis már csak újrateremteni lehet, „megőrizni” nem.

És ide kívánkozik egy gondolat a „hagyományőrzőkről”. Hétvégén felöltöznek a népviseletbe, elmennek egy művelődési házba, a neonok alatt eljárják a legényest meg a forgatóst, énekelnek népdalt, aztán hazamennek, és hétfő este felveszik a kínai műanyag cipőt, beülnek a német autóba, és bemennek a „nemzetközi” (sehonnai) céghez. Nyilván jól teszik, amit tesznek (a hétvégén), csak ne felejtsük el, hogy a hagyomány nem muzeális érték, amit teremőrökkel kell vigyáztatni, nehogy elvesszen, hanem csak életben, folyamatos újrateremtésben van értelme. A hagyományőrzés veszélye az, amikor ragaszkodik a formai szilárdsághoz, azonossághoz, egyetlen vesszőt elhagyni vagy hozzátenni nem enged, mert „az már nem az”.

Vannak a hagyomány-„őrzésnek” (újrateremtésnek) olyan úttörői, akikhez képest én nagyszájú cyber-magyarkodó vagyok, például Kassai Lajos. Az ő szállóigévé lett mondása: nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. A nemzet „önazonosságát” próbálni megtalálni és megőrizni: végzetes. Semminek, ami létezik, nincs önazonossága, de ami él, annak meg különösen, hangsúlyosan, egyáltalán nincs.

Ha így nézzük a magyarságot, mindjárt sokkal szélesebb képet látunk. Mindjárt az is kiderül, miért megtévesztő Szent István kapcsán „államalapításról” beszélni. Miért, előtte mi volt, Legyek ura, anarchia? Legfeljebb átalakult az államiság. Hogy keresztény államról és nemzetről lehet-e beszélni előtte, az megint csak attól függ, mennyire szűken értelmezzük a kereszténységet. De ha a magyarságot is kellően szűken (ideológiai alapon) értelmezzük, akkor tulajdonképpen csak a XVIII-XIX. században jött létre, ahogy azt egyes dákó román történészek szeretik megmagyarázni. A nacionalizmusnak ugyanis ahhoz, hogy fogalmat alkosson a nemzetről, meg kell fognia azt, meg kell ragadnia: ez vagyunk mi. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem vagyunk azonosak az elmúlt korok magyarságával – de folytonosak vagyunk vele. Így aztán a nacionalizmus sokszor csak öncélú „múltba révedéssel” jár együtt, hol siránkozva, hol büszkélkedve, de nem tud a jövőre nézve tanulságokat levonni belőle.

A politika is látja a nacionalizmus műanyag voltát: jó egy sort „magyarkodni”, a gőzt kiereszteni, aztán lehet menni vissza a világ proletárjai közé. A „hazafias nevelés” egy csomó olyan absztrakciót betöm a gyerek fejébe, amivel adott életkorban nem is tud mit kezdeni (hallottam olyat, hogy óvodai trianon megemlékezés, nem viccelek!), közben tanítjuk a 896-ban kezdődő magyar történelmet, ami a Nyugathoz való felzárkózásról szól meg Magyarország szerepéről az európai politikában (néprajz meg sehol), tanítjuk az indoeurópai logikájú nyelvtant, importáljuk a nyugati demokráciát és kapitalizmust, a sajátos magyar politikai rendszerről, gazdasági berendezkedésről és gazdálkodási formákról ne is halljon a magyar ember, ha hall is, megszüntetjük a lehetőségét, hogy aszerint éljen, de nesztek: állítunk szobrot a tereken Rákóczinak és Dózsának, meg emlékművet ’56 hőseinek. Aki viszont megpróbál példát venni róluk, annak tönkretesszük az életét.

A bejegyzés vége szándékosan kerekedett kissé demagógra, hogy kellően színesen érzékelhető legyen: milyen vígaszágon nyert zacskó keksz a nacionalizmus a valódi nemzeti léthez képest.

Kedves olvasók! Régen írtam már bejegyzést, ennek több oka is van – anélkül, hogy ezeket részleteznénk, örömmel jelenthetem, hogy ezek legalábbis egy része elhárulni látszik, így a jövőben remélhetőleg több írás várható. Téma van dögivel, bár jobban szeretem megvárni, amíg aktualitást nyer valamelyik, és nem csak úgy kilőni az éterbe – több emberhez jut el így.

A bevándorlásról és terrorizmusról szólóhoz hasonlóan ez is olyan írás lesz, amire a bal és jobb oldali szemöldökök egyaránt „jó okkal” ráncolódhatnak – nem baj, legalább szimmetrikus marad az arcunk!

Na hát először is:

Minek kell egyáltalán foglalkozni ezzel az úgynevezett Trianon-kérdéssel, és miért mindig csak a jobberek síránkoznak? A progresszív balliberális értelmiség miért tud túllépni a régi sérelmeken és előre nézni? A világ úgyis globalizálódik, lassan elhalványulnak a határok... Akinek nem tetszenek a jelenlegi határok, inkább az egységes Európáért, sőt, az egységes világért küzdjön velünk, ahelyett, hogy folyton háttal ülne a lovon és a múltban élne!

Nos, az ehhez hasonló okfejtésekben van valamennyi méltányolhatóság és igazság, pont ezért tudnak olyan makacsul terjedni és fennmaradni – a színtiszta hazugságon az ember könnyebben átlát. A válaszok közhellyé, panellé változtak, de inkább csak azért, mert újra meg újra el kell mondani őket, hiszen a fenti „érvek” is újra meg újra elhangzanak. A „vita” itt meg is áll. Nem az számít, kinek van igaza, hanem hogy ki hangosabb.

A következő példa sántít, mint minden hasonlat: ha valaki megtalálja az autódat, és elfelejti visszaadni, az mikortól lesz az övé? Ha minden nap ott furikázik az orrod előtt vele, és még rád is dudál, ha annyit szólsz, hogy „hé”, akkor mennyire reális, ha a szomszédod vagy akár a rendőr régi sérelmet emleget? Mennyi idő után lesz hirtelen igazuk, és miért pont akkortól? Magyarország másfél évszázadot töltött három részre szakítva, az „anyaország” pedig oszmán uralom alatt állt.

 „Nem tudom, mit kell hőzöngeni a törökökre. Teljesen joggal várják el, hogy beszéljük itt Budinban az államnyelvet is. Különben is, aki nem tud törökül, úgyse jut előbbre, szóval saját maga és a gyerekei esélyeit rontja. Én már eleve török iskolába adtam a kis Évikét is, hadd tanulja meg rendesen a nyelvet. Hülyeség ez a magyar névátíratás is, most nem mindegy, hogy hivatalosan Éva vagy Evben?! Így könnyebben boldogul majd, és akkor sem kell magát összehúznia, ha törökökkel vitázik, mint nekem anno. Tanulja csak meg szépen az oszmán kultúrát is, hiszen nekünk most már a Török Birodalom a hazánk! Realistán kell nézni a dolgokat, és nem mindenféle felszabadításról meg autonómiáról halandzsázni, mint az az idióta Zrínyi. Az A török áfium ellen való orvosság, meg az ilyen fasiszta irományok csak rontanak a helyzeten, aztán csodálkozunk, hogy a törökök utálnak minket. Igazuk is van!” (modoros blog)

Régi sérelmekről esetleg akkor lehet majd beszélni, ha a talált autó a roncstelepre kerül; ha a határ túloldalán már nagyítóval kell majd keresni a magyarokat, de ettől szerencsére még messze vagyunk. Amíg az „anyaország” magyar lakosságának feléhez mérhető (sőt, annál több) magyar él az elcsatolt országrészeken, addig ez nem régi sérelem, hanem mindennapos.

Arról nem is beszélve, hogy a zsidók két évezred után kaptak vissza egy országot (legalábbis a felét) úgy, hogy Palesztinában rég nem élt zsidó kisebbség, legalábbis a II. Világháborúig.

Hogy a trianon-kérdés miért csak „jobboldali” szólam? Mert így lettek leosztva a lapok. Nincs olyan nemzeti és nemzetstratégiai kérdés, amit ne züllesztettek volna tudatosan politikai kérdéssé az elmúlt negyedszázadban (meg még azelőtt, bár akkor még csak egy hivatalos narratíva volt, azzal szemben csak a kocsmák népének dörmögése hallatszhatott).

De! Nyavalyogni „Trianonon” valóban nincs értelme. Már csak azért sem, mert a trianoni békeszerződésnek akár volt ilyenolyan záradéka, ami miatt nem is lépett érvénybe soha, akár nem, már hetven éve nincs hatályban,  az 1947-es párizsi békeszerződés váltotta fel. (A 99 év után lejárós hoaxot ne is emlegessük, nyilvánvaló hülyeség.) Ha a trianoni békét szóba hozzuk, rajtunk kívül már valószínűleg senki a világon (a történészeket leszámítva) nem tudja, miről beszélünk, legfeljebb a szomszédaink – ők is csak azért, mert mi folyton emlegetjük, mindhiába.

Ellentmondásba kerültem önmagammal?

Elsőre úgy tűnhet, de csak azért, mert az ember elsősorban érzelemvezérelt lény. Az autós példára visszatérve, a szomszédomnak nincs igaza, mikor azt mondja, törődjek bele, de attól még én is fölöslegesen panaszkodok neki minden nap, attól a helyzet nem fog változni. A trianon-kérdéshez való nacionalista hozzáállás valóban inkább csak erősíti azokat a határokat, főleg akkor, ha az a szomszédok szidalmazásával is együtt jár. (Tudom, a nacionalizmusról tartozok egy bejegyzéssel, türelem. A kérdés bonyolultabb, mint hinnénk.)

Mit akarunk mi határrevízió ügyében, mikor még egy olyan népszavazás is megosztottságot okozott, ahol ad absurdum magyar embereknek kellett volna magyar állampolgárságot adni? És még mielőtt a jobbikosok és egyéb nemzeti radikálisok feje leszakad a nagy bólogatásban, nekik most jön a székestől hanyattesés:

Készek vagyunk arra, hogy a Kárpát-medence összes lakójának megadjuk a magyar állampolgárságot, nemzetiségtől függetlenül?

Hülye vagy? A szőröstalpú oláhoknak? Engedd be a tótot, kiver a házadból!

Ez esetben  viszont sajnos a karmos kezes térképek mehetnek a szekrény aljába vasútvonalastul, hajózható folyamostul, furcsán beszélő gyimesi falustól. A Magyar Királyság ugyanis soknemzetiségű állam volt. Trianonnal szétszakították hét részre, viszont a maradék Magyarországgal „cserébe” kaptunk egy nagyjából nemzetállamot. Ha a Kárpát-hazát újra akarjuk egyesíteni, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a nemzetállami lét a múlté. Vagy toloncoljuk „vissza” a románokat a Havasokon túlra? Azokat, akiknek az őseit a mi nemeseink hívták be ide? És a szlovákokat hova toloncoljuk, akik végig itt éltek, a magyarságból váltak le és szlávosodtak el? Mi legyen ezzel a sok millió emberrel, akiknek már az ükapáik ükapái is azt a vidéket nevezték hazájuknak, ahol ők most is élnek, méghozzá gond nélkül, harag, sértettség és feszültségek nélkül, anélkül, hogy „tolvajnak”, bitorlónak kellett volna érezniük magukat? Ennyit köszönhetnek a szomszédaink a trianoni békének, semmi többet – de ezt hogy magyarázzuk el nekik, amíg bennük száz év nacionalista agymosás dolgozik, bennünk meg a harag és a sértettség; amíg nem tudunk velük szót érteni úgy, mint akik egy sorsközösségbe hivatottak tartozni, ha másért nem – ha félreteszünk minden ember által kreált „ősi jogot” és fölösleges szkíta-dákóromán kivoltittelőbb-versengést és idősebb vagyok Szlovákiánál pólót – hát a természet vastörvényei által: a Kárpát-medence egy egységes tájrendszer, és csak egységesen működtethető hatékonyan és ésszerűen, ehhez pedig egységes államszervezet, politika és gazdasági stratégia kell.

Persze az eredeti határok visszaállítása helyett lehetséges elképzelés a nemzetiségi határok meghúzása is, csak akkor gondoljuk végig, mi lesz azokkal, akik már most is kisebbségben élnek a saját térségükben (akár magyarok, akár nem), és sehol nem jegyzett, törpe kisebbséggé válnak az új határok által, akivel a kutya nem törődik? (Nyújtsa fel az ujját, akit mostanában foglalkoztatott a magyarországi ruszinok helyzete!)

Mit lehet tehát tenni jelenleg, 2017-ben a határrendezés ügyében? A Jobbik addig-addig trianonozott az elmúlt tíz évben, hogy Vona Gábornak előbb-utóbb nekiszegezték ezt a kérdést, ő pedig mellébeszélés nélkül megadta a választ: semmit, „annak nincs realitása, sem aktualitása, hogy Magyarország visszacsatolja Erdélyt”. Realitása szerintem van, aktualitása viszont valóban nincs. Viszont ha az elmúlt 97 évben volt kétszer is aktualitása a kérdésnek, a jövőben miért ne lehetne? Elsőre csak a félsikernek is alig minősíthető bécsi döntéseket sikerült kicsiholni, melyeket sok mindennek nevezhetünk, de a kérdés rendezésének nem... na és mi a helyzet a második eséllyel, mely felett teljesen elsiklott a rendszerváltásba belerészegedett ország és a pórázon tartott Antall-kormány? Ki látta azt előre? A ’60-as, ’70-es évek globális politikai-gazdasági berendezkedése olyan stabilnak látszott akkor, valószínűleg az emberek jó része azzal számolt, hogy ez már az ő életében nem fog változni, hacsak ki nem tör a III. Világháború a két nagy blokk között. Nem tört, de valahogy aztán mégiscsak borult az egész, a piros ég találkozott a kék éggel (és lett belőle fekete), Ausztria felé a vasfüggöny hevítés nélkül elérte a 2862 fokot és elpárolgott, Jugoszlávia szétesett, Csehszlovákia szétesett, hihetetlen, de még a Nagy Szovjetunió is szétesett, mi meg átaludtuk az egészet, pedig ha valamikor, akkor lehetett volna tárgyalni a szomszédainkkal, hogy hogyan tovább. A cseh uralom alól felszabadult szlovákoktól megkérdezhettük volna, nem akarnak-e esetleg újra egy ország lenni, ahogy a horvátoktól is. A Kárpátalja ügyében maguk az ukránok jelentkeztek be, hogy tárgyalnának.

Semmi nem történt.

Mint amikor az ember az autópályán elbambul egy lehajtót: három kilométer után felocsúdva sajnos a satufék-tolatás már nem megoldás, meg kell várni, míg jön a következő – és csak azt ne mondja senki, hogy száz év, de még ötszáz év múlva is ott lesznek a határok (nem a jelenlegi magyar határok, hanem az összes), ahol most, mert nem tudom komolyan venni. Persze, jön az idealista baller (nesztek, új kifejezés a szlengszótárba), és jól kifejti két spangli között, hogy nem lesznek sehol a határok, testvér lészen minden ember, és jó lesz, végre nem lesznek háborúk, stb. Amíg a jobber a tizedik üveg csíki sör után el nem magyarázza neki, hogy a szlovák vagy a román kisebbségi politika mennyit változott az Európai Unióba való behatártalanodásunk után – rövid magyarázat lesz, semennyit, pedig már az EU-csatlakozás előtt is ezzel hitegettetek minket a Heti Hetesben, ___átok meg! Ami pedig a háborúmentességet illeti, nehéz megmondani, hogy a történelem során országok-államok-népek közötti háborúkban vagy pedig belharcokban és belső népirtásokban haltak meg többen, de nagyságrendileg egyforma lehet a két szám. Ma is láthatjuk, mi történik, ha egy kvázi-határmentes, tágas, toleráns társadalmi és államközegben próbálunk összekeverni egymásban nem oldódó kultúrákat. A szomszédainkkal legalább ilyen problémánk nincs, legalábbis „Trianon” előtt nem volt, ahogy azt a megelőző évszázadok bizonyítják.

Magát a trianoni békét sem annak köszönhettük, hogy a csehek vagy románok „legyőztek” volna minket, mert „erősebbek” voltak, hanem annak, hogy magyar részről jött egy belső ellenség, egy hazaáruló kormány (elcsépelt szó, tudom, de itt a szó legszorosabb értelmében használjuk), amelyik leszerelte a hadseregünket, hogy az ellenség akadálytalanul benyomulhasson. Károlyi meséje az volt, hogy „jó kapcsolatai” vannak az Antantnál, és majd ő vérontás nélkül, diplomáciai úton rendezi a helyzetet, persze ebből semmi nem volt igaz. Hogy Linder Béla mit tudott minderről és mi járt a fejében, mikor azt kiabálta a tömeg előtt, hogy nem akar katonát látni többé, azt nem tudom (olyan részeg volt,  hogy valószínűleg ő sem tudta utólag).

Mindez jól példázza, hogy mennyivel veszélyesebb tud lenni a belső ellenség, mint a külső.

Amíg nincs rendben a szellemi immunrendszerünk, nem állunk készen egy trianon-revízióra.

Amíg nem áll kellően szilárd alapokon a nemzeti önazonosságunk, addig könnyen káosz lenne a trianoni határok eltörléséből.

Amíg határon innen egy 8%-os, magyarul (is) beszélő kisebbséggel sem tudunk mit kezdeni, és pont a legerősebb nemzeti öntudattal rendelkezők köreiből lehet olyanokat hallani, hogy zárjuk ki, gettósítsuk ki őket egy fél megyényi területre, addig mit kezdenénk tízmillió idegen ajkú honfitárssal? Nyissuk össze a határokat, aztán lesz, ami lesz? Lehet, hogy jól sülne el, de valószínűbb, hogy nem. Az nyilvánvaló, hogy ez úgy működhetne a leginkább, ha minél pontosabban megpróbáljuk meghatározni, milyen közös jövőt is képzelünk el az egyesült Kárpát-haza népeinek. Ehhez pedig két dolog kell: egyrészt, hogy legyen egy olyan történelmi (társadalmi, politikai, gazdasági, katonai, stb) helyzet, amiből ki lehet indulni. Ez jelenleg nincs. Másrészt, hogy tudjunk értelmes képet alkotni a jövőről. Ez pedig aztán végképp nincs, főleg nem a fűszer-politika szintjén. Úgyhogy addig is az egyetlen irány, amivel egyáltalán érdemes lehet foglalkozni, a határon túli összmagyar területek autonómia-törekvései. Kérdés, hogy az „anyaország” mit tehet ez ügyben. Sajnos úgy tűnik, nem sokat, főleg nem addig, amíg „balos” és „jobbos” kormányok váltogatják egymást – az egyik leszarja, a másik pedig szavazatszerzésre használja (és azt követően szarja le) a határon túli magyarok ügyét.

Ez a szép gesztus természetesen lehetne kölcsönös is. Nem nehéz kitalálni, hogy a jelenlegi kormánypártok azért és csak azért adták meg minden magyarnak az állampolgárságot, hogy aztán hálából rájuk szavazzanak, és pont ez az, amit nem kéne megtenni. Nem „megadták” ugyanis, hanem visszaadták! Azért pedig nem jár hála, köszönet és főleg nem hűség, politikai elköteleződés. A hűséget és az elkötelezettséget inkább tartsuk meg egymásnak, a határ két oldalán, a Fidesszel (meg az RMDSZ-szel és a többi „magyar párttal”) meg törődjünk csak pont annyit, amennyit ők törődnek velünk...

Aki érzi, hogy jön a vihar, ne sírjon „trianonon”, hanem készülődjön. Sokkal többet fog elsöpörni, mint ezeket a nyamvadt határokat. Aki meg nem érzi, várjon, amíg odaérünk. Csak ne bambuljuk el azt a lehajtót! „A következő lehetőségnél forduljon az ég felé”...

„Ne csüggedjetek!

Kocsmaasztal körül bús, gőzős fejjel nagyokat ne hallgassatok!

Ezer évből ötven, hetven, száz, vagy akárhány, csak mellen ülő, nehéz boszorkányálom. A varázslók, kik titeket ködbirodalmak szolgáivá tettek, már agganak. Varázsvesszős kezük már reszket.

Trianon palotáiban ítélet többé nem születik. Koszos, büdös lázadók pösölik körbe.

Themze partján az angol bajra bajt tetéz.

A Nagy Bulldog kivert, rühös eb. Csak nyüszít, nyöszörög, nem harap már.

A ködöt nap szívja föl, a fölleget szél fújja el. A gyarlón tákolt hajó hullámok étke.

Akinek mások adtak hatalmat, mások tákoltak birodalmat, attól mások is veszik el.

A csinált országok unatkozó urak dominóvárai. A vetett magot learatják, kiássák a vetett gyökeret.

Minket nem palántáltak gondos kezek. Vér öntözött, tűz melengetett. Mély vízerekből isznak gyökereink.

Hiába nyűnek, tépnek, újra hajtunk!”

(Máté Imre: Üzenet az elszakítottaknak)

A következő bejegyzés valószínűleg senkinek nem fog tetszeni. Akármilyen „oldalhoz”, nézetrendszerhez sorolódik is valaki, valamelyik szakaszban eretnekséget fog találni.

Először is le kell szögezni, hogy a kényszerbetelepítés elutasításával egyetértek több okból is. Így is túlságosan beleszól, beleavatkozik Magyarország (látszólagos) belpolitikájába a brüsszeli adminisztráció. A bevándorlási problémának pedig legalábbis a közvetlen előidézője pont ők voltak, illetve az EU idegenrendészeti politikájának gyengesége – inkábbis hiánya. Nomeg Merkel hívó szava, ami a szír menekültek áramlására rányitotta a mindenünnen érkező emberözönt. Létrehoztak egy problémát, és nem hogy nem szólhatunk bele, de még ők ugatnak le minket, a magyar kormányt szidják, az idegenrendészeti eljárásunkat a „Holokauszthoz” hasonlítgatják, mikor valahogy próbáljuk kezelni azt a problémát, amit létrehoztak, és valami szabályozott mederbe terelni az emberáradatot. Mi, egyedül, saját erőből. Ez már így is éppen elég mulatság volt Magyarország számlájára. Azután, mikor már a spejzban vannak az arabok, hirtelen „egész Európa közös problémájává” varázsolódik át a helyzet, aminek  a megoldásából mi is ki kell, hogy vegyük a részünket! Mikor tavaly még leginkábbis csak mi vettük komolyan a helyzetet, miközben mindenki fújolt ránk, kívülről, és jó szokás szerint belülről is. A kampány minden szokásos eszköze bevetésre került. Megindult a gyártáselőkészítése a Jupiter holdja című filmnek is – idén forog –, amiben a magyar rendőr lelövi a migráns fiút.

A film egyik díszlete - a háttérben MERKEL PLEASE LET US TO GERMANY "transzparens"

Aztán majd mehet külföldi forgalmazásra is, hadd lássák, hogy az a magyar (rendőr) ilyen. Lelövöldözi a migréneseket.

Ebből, köszönjük, nem kérünk. Aki idehívta és beengedte őket, az oldja meg, hogy mi lesz velük most már.

DE!

És itt jön a nagy de. Az a gyűlöletkampány, amit a kormány az egész bevándorlási hercehurca köré kerekített, annyira alpári és szégyentelen, hogy egészséges ember nem meri érinteni a szavazólapot, mert fél, hogy megfertőződik, és ő is gyűlölködni fog. Mit tehetnek ezek az emberek a világpolitika látható és láthatatlan hatalmasainak felelőtlen játszadozásairól? Ajánlottak nekik egy lehetőséget egy jobb életre, és ők éltek vele! Ki a fene akar otthon aljamunkát végezni és nyomorogni, mikor Németországban a sozialhilfe magasabb életszínvonalat és főleg gondtalanabb jövőt biztosít?

Természetesen magának a népszavazásnak a gyökere és a tétje sem kül-, hanem belpolitikai. Hiszen az ellenplakátokat sem Brüsszelből állíttatják, hanem a helyi politikai ellenfelek. Az egész a szavazatszerzésről szól 2018-ra, arról, hogy az emberek lássák és tapsoljanak, hajrá Orbán, állj ki értünk! Hajrá, Gyurcsány, ments meg a fasizálódástól! A népszavazás lényegtelen. Ürügy a kampányra, közpénzből. A baj az, hogy a jelenlegi politikai gyakorlat úgy működik, hogy ha a politikus lát egy problémát, nem az az első gondolata, hogy hogyan lehetne megoldani, hanem hogy hogyan lehetne szavazatszerzésre felhasználni! Az sem baj, ha fennmarad a probléma, sőt, még jó is, ha ez hosszútávon még további szavazatot hoz. Ez a hozzáállás, ez a valóságra rá sem hederítő demagógia és populizmus indította el eleve a bevándorlási hullámot is. Aki elmegy szavazni, az ezt a politikai „kultúrát” támogatja, helyesli, élteti. Mindegy mi van, csak szavazz! Mert amíg te szavazol, addig mi maradunk ott, ahol vagyunk: bársonyszék, húsosfazék. Ugyanarról szól az egész, mint a „nemzeti konzultációs” bedobált kérdőívek – látszólagos helyettesítése az államhatalom és a nép közötti párbeszédnek. Rendszeresen panaszkodnak szakmák képviselői még a tömegmédiában is, hogy már megint az ő bevonásuk nélkül talált ki a jogalkotó valami szakmailag teljesen életszerűtlen hülyeséget a fejük felett! A kormányzat és a nép között ugyanis nemhogy párbeszéd nem folyik, annak még valós tere, fóruma, módszertana sincsen létrehozva, színleg sem. Ezek után nem kérünk semmilyen olyan szimbolikus gesztusból, ami hatalmas cécóval övezve, rengeteg közpénzből azt próbálja elhitetni velünk, hogy számít, hogy mi a véleményünk! Ha számít, kérdezzék meg, és elmondom. De az nem vélemény, hogy „X”. Ráadásul a legtöbbször olyan kérdésben szavazhatunk csak, ahol az eredmény borítékolható és/vagy előre beprogramozták a számítógépbe, mint az EU-csatlakozás esetében, ahol már a Dunapartra előre odakészítették a tűzijátékot (és élő emberrel alig találkoztam, aki ne ellenezte volna erősen a csatlakozást, akármilyen „oldali” volt).

Még egy fontos dolgot le kell szögezni: a népszavazásnak nem tétje az, hogy idetelepül-e egy városnyi bevándorló, és a cigányokkal kapcsolatos együttélési problémáink (elég polkorrekt voltam?) mellé most még velük is meg kell-e birkózni, vagy sem. Amíg ugyanis a schengeni övezeten belül szabad mozgás van, addig úgyis vissza fognak menni Németországba!

egy potenciális terrorista :) 

Mert ők ott akarnak élni! Meg lett nekik mondva világosan, hogy mindenkinek joga van eldönteni, melyik országban szeretne élni! Ha nem mehetnek, a vonatsínre fekszenek!

Ha pedig a schengeni egyezményt felszámoljuk, az még egy testes koporsószeg az EU-nak. Magyarország pedig nagyon rosszul jár vele, mert akkor népszavazással vagy anélkül is itt fog feltorlódni minden további bevándorló. A számuk és számarányuk pedig minél magasabb egy adott területen, annál kisebb a hajlandóságuk az alkalmazkodásra, beilleszkedésre, annál jobban felerősödik a white flight jelenség...

Az európai ember szorul ki az életteréből. Onnan is menekül, ahol nagy többségben van, menekül a kisebbség elől, ami összességében az ő ízlésének túl koszos, hangos, intoleráns, erőszakos. Mindez pedig elsősorban nem a rossz politika miatt van, már az is csak következmény. Azért van, mert az európai ember gyenge. Olyan eszméket vetett el vagy tett szimbolikus közhellyé, amelyek erőssé tették és tartást adtak neki, és olyan eszmékkel fertőződött meg, amelyek gyávává, gyengévé és lustává tették, leszedálták a társadalom szellemi és fizikai immunrendszerét, leszoktatták az önérdek-érvényesítésről. Elvetette vallását, kultúráját, hagyományait. Kulturális vákuumot hozott létre, és ez szív be egy saját jogán és saját belső logikája szerint nagyon is létjogosult és életrevaló másik kultúrát.

Amíg a közel-keleti ember azt látja, hogy az európai embernek nincs kultúrája, nincs ízlése, nincs értékrendje, világnézetét nihilizmusra cserélte, viseletét rongyokra, zenéjét és szórakozását zajra, táncát idegrángásra, ételét moslékra, évszázadok alatt berögzült szokásait magatartászavarokra, addig nem érti, mi az, amit féltünk tőle? Mit veszélyeztet ő az Iszlám importjával? Miféle európai kultúrát? Ha Ahmed barátunk a facebookról eljön hozzánk látogatóba, és mi dagadó keblekkel meg akarjuk mutatni neki, mit jelent magyarnak lenni és mit jelent európainak, legjobban tesszük, ha elvisszük egy múzeumba. Ott aztán büszkén körbevezethetjük:

- Nézd ezt a rengeteg értéket! Ez Európa!

- Nem. Ez volt Európa. Miért baj, ha a romjaira rá akarom építeni a mecsetemet, a vahabita iskolámat? Még te is járathatnád oda a gyerekeidet! Legalább végre megint szólni fog valamiről Európa – ha nem is arról, amiről szeretnétek...

A Brexit csak egy újabb kondulása volt egy félrevert harangnak, ami szól már egy ideje (legalább a ’60-as évek óta). Üzeni, hogy az európai embernek nagyon betyárosan fel kell kötnie a gatyáját, ha nem akarja magát hamarosan Eurábiában találni. Nem az európai politikusnak, az európai embernek! A bevándorlási hullám közepette tapasztalható kommunikáció világosan megmutatta, hogy az európai politikusokban semmi összeurópai szolidaritás vagy közösségérzet nincsen. A Brexit pedig megmutatta, hogy az európai emberben sem sok van. Ahogy nem is volt soha az elmúlt 3-4000 évben, hiába próbálták újra meg újra birodalommá kovácsolni. (Most bezzeg szól az európéerség hárfazengetése egyre több irányból. Milyen sajátos emberi vonás, hogy a legnagyobb közösségszervező erő a közös „ellenség”!) Nem Európa bürokratikus úton való mesterséges szorosabbra vonása a megoldás, nem az Európai Egyesült Államok létrehozása, hanem a „Nemzetek Európája”, az európai ember cinikus, komolytalan hozzáállásának megváltoztatása saját nemzeti és összeurópai öröksége felé. Ha kell, meg is szüntethetjük a szólásszabadságot és visszaállíthatjuk a Szent Inkvizíciót is... de jobb lenne, ha menne szépszerével, az elmúlt évszádok eszmei és kulturális forradalmaiból megtartva azt, ami érték, és sajnálattal kivetni magunkból azt, ami látványra szép, de mérget hordoz, mint a gyöngyvirág.

Végezetül pár szót a potenciális terroristákról. Az iszlám és a terrorizmus összemosása már nem új jelenség, 2001. óta folyamatosan hallgatjuk. Valóban nem mentes az erőszaktól ez a vallás, de azért ugye még nagy európaiságunkban lapozgatjuk néha a Szent Biblia ezeroldalas vérfürdőjét? Vagy elég csak belekezdeni a Bhagavad-gítába, a hinduk legszentebb könyvébe, mindjárt az elején maga Krisna arra szólítja fel Ardzsunát, hogy harcoljon és öljön. Az iszlámnak ráadásul többféle irányzata van, és meglehetősen különböző vérmérsékletűek. A kereszténységnek is vannak szélsőségesei (például akik tagadják az evolúciót, ami nagyobb bűn az emberiség ellen, mint holmi öngyilkos bombamerénylet)...

Alex Jones már 2009 környékén megjósolta, hogy néhány éven belül katonák fognak a Nyugat városainak utcáin járőrözni, tökig gépfegyverben, de kevesen hittek neki. „Fear mongering”, riogatás a feltűnésért, ugyan már. Pedig azt is megmondta, hogy az „ok” a terrorizmus lesz. Nem lát ő a jövőbe, csak érti a jelent, érti a hatalom működését, és sokat tud céljairól és eszközeiről, ezért lett igaza: most megjöttek azok a katonák. Nem baj, legalább vigyáznak ránk. Mi félnivalónk lenne? Féljenek a terrorista migrénesek...

Korábban ugyan már kifejtettük, hogy a terrorcselekményeket a hatalom követi el önmaga ellen, de most ettől tekintsünk el, és tegyük fel, hogy Ahmed saját jogon robbantja fel a múzeumot, mert elege van az álszent, nosztalgikus baromságunkból. Ha ez elég sokáig zajlik, egy idő után az ellenoldali szélsőségből választ fog provokálni. Előbb-utóbb repülni fog a molotov-koktél a mecsetre, le lesz döfve az imám, meg lesz verve a muszlim kisfiú az iskola előtt... Akkor pedig, kedves őshonos európai fehér ember, te magad is potenciális terroristává fogsz válni. Főleg, ha kereszt lóg a nyakadból. Akkor te is szemlesütve somfordálhatsz el a katonák mellett, mint a muszlim (ímmár) sorstársad. Akkor már a saját fajtád ellen is meg kell küzdened az önérdek-érvényesítésért.

Különösen arra kell törekedni, hogy az ifjúságot a tisztesség és becsület minden törvényeire úgy neveljük, hogy az állam méltón derék férfiakat, a királynak hiven szolgáló alattvalókat és szorgalmas polgárokat remélhessen belőlük. (Ratio Educationis, 1777)

Nagy nehezen végre megszületett az iskolarendszerről szóló bejegyzés. Bonyolult, összetett és kényes témáról van szó, hiszen szinte kivétel nélkül mindenki érintve van benne, ráadásul talán a legfélreértettebb (félremagyarázottabb) állami szektor az „oktatásé”. Hogy miért az idézőjel, az a bejegyzésből kiderül...

Mi is az állami oktatási rendszer célja? Lássuk magát az államot, hogyan nyilatkozik erről:

 „elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. (...) A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, az egyenlő bánásmód, valamint a fenntartható fejlődésre és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat. A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés jellemzi.” (2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről)

Persze már a törvény címe is hamis, hiszen a nemzethez semmi köze, hiába tanítják meg, hol született Kossuth Lajos, és tarthatnak Trianon-megemlékezést is a tornateremben, ez legfeljebb „egészséges” nacionalizmusra nevel, de a nemzet nem ettől lesz nemzet. (Erről majd egy másik bejegyzésben.) Nevelésnek pedig semmiképpen nem nevezhető, ami az iskolákban folyik. A nevelés nem egyetlen, de első és nélkülözhetetlen eleme a minta. A szülők, nagyszülők, a család és a közösség többi tagja, beleértve a nagyobb gyerekeket is(!), mintákat adnak a gyereknek, amiket le tud utánozni, át tud venni, el tud tanulni – e folyamat segítése a tanítás (gyere, megmutatom, hogy csinálom). Ahol nincs minta, ott nincs nevelés, tehát nincs tanítás sem. Az iskolarendszer pedig

1. Szétszakítja egymástól a nemzedékeket

Ebben nem kizárólag az iskola a hibás, sok tényezőre vezethető vissza, hogy miért kell apának és anyának két külön és egyenként gyerekmentes munkahelyen dolgozni (vagy sok esetben csak „dolgozni”, látszattevékenységet folytatni), miért kell a nagymamának 100 kilométerre szappanoperákat néznie addig, míg erőt vesz rajta a krónikus agyvelő-sorvadás (ismertebb nevén Alzheimer-kór), holott ő igazán ráérne a gyerekekkel foglalkozni, a tudását átadni nekik.

Persze abszurd ötletnek tűnik, hogy a tanításban egyáltalán nem járatos, megkopott tudású és kissé szenilis nagymama tanítsa a gyerekeket a szakképzett és felkészült pedagógus helyett...

De lássunk egy hasonló példát! Ildi egy „normális, átlagos” hat éves kislány, akit szülei beíratnak az általános iskolába. A szakképzett és felkészült tanítónéni pedig szépen megtanítja őt olvasni fél év alatt. (Maga a tanítónéni pedig húsz évet járt iskolába, hogy erre a mutatványra képesítsék!) Ildi pedig otthon Jancsinak, a négy éves öccsének néhány nap alatt adja tovább ezt a tudást. Miért?

Hogy csak pár okot említsünk (később még visszatérünk erre a példára): a hatéves gyerek sokkal könnyebben szót ért a négyévessel, sokkal inkább egy nyelvet beszél vele, mint a szakképzett tanítónő. Ráadásul a tanítónő egy idegen, Ildi és Jancsi viszont testvérek, ismerik egymást, szeretet, bizalom és sorsközösség az egymáshoz való viszonyulásuk alapja. Az iskola azonban elzárva tartja őket egymástól, külön tanteremben. Azonfelül Ildi azt mutatja meg Jancsinak, hogyan kell elolvasni a címet a mesekönyvön, a feliratot a hentesbolton, vagy csak egy rajzlapon azt, hogy „SZIA JANCSI”, amibe érzelmi töltést is rögzített. Ezzel szemben az iskolában olvasókönyvet kap a gyerek, amit külön erre a célra készítettek, nincs más funkciója, mint hogy el legyen olvasva, szerzői-szerkesztői pedig csak pedagógiai szempontokat rögzítettek benne, és a gyerek sosem fog velük találkozni, így semmilyen emberi kapcsolat nem is alakulhat ki közöttük. Ezzel elérkeztünk a következő ponthoz: az iskolarendszer

2. Kicsatol a valóságból és álfeladatokat ad

Nem a világgal ismerteti meg a gyereket, hanem a világról szóló absztraciókkal, leképzésekkel. Ha 16-18 éves gyerekekkel (akiknek természet szerint már felnőttnek kéne lennie!) érintkezünk internetes felületeken – mert valódi gondolataikat és érzéseiket más formában már nem hajlandóak vagy nem is képesek közölni – tapasztalhatjuk, hogy nagyjából annyi fogalmuk van a világ működéséről, mint egy hatévesnek. Ez persze nem csak az iskola hibája: egész „társadalmunk” képtelen egészséges módon viszonyulni a gyerekekhez, kifejlődésben lévő embertársainknak tekinteni őket. Gyereksarkot hoztunk létre a világban, gyerekmese a Minimaxon, gyerekjáték a Brendonból, gyerekzene az iTunesról, gyerekmenü a Burger Kingben... és gyerekmunkahely az iskolában. Száz éve még a gyerekek ugyanabban a világban éltek, mint a felnőttek, és ma kárhoztatják is a múltat, hogy szegény gyerekeknek dolgoznia kellett: vagyis feladatokat megoldania. Valódi feladatokat, melyek elvégzésére tényleg szükség volt.

Az iskolában ezzel szemben látszattevékenységet végez a gyerek, álfeladatokat kap, melyek megoldására valójában nincs szükség. Hogy az egyenletrendezés végén iksz egyenlő mennyi, egyik gyerek sem akarja tudni, nincs szüksége erre az adatra, nem tudja mire használni, és a feladatot adó tanárnak sem kell a megoldás, hiszen már eleve tudja.

Az iskola ennélfogva képtelen valódi sikerélményt adni a gyerekeknek. „Motivációs” rendszere is virtuális, papírra rótt absztrakciókkal jutalmaz és büntet. Ebből következően nem nevel, hanem

3. Idomít

Az ember természeténél fogva alapvetően érzelmi lény, azonban ahhoz, hogy az emberi minőség magasabb szintjeit is meg tudja valósítani, intellektuális lénnyé is kell nevelni őt és nevelnie önmagát, vagyis úgy szerkeszteni meg a psziché „kapcsolási rajzát”, hogy a magatartás elsődleges vezérmotívuma a belátás legyen, ne az indulati reakció (a kívánt avagy nemkívánt következmény vágya avagy félelme). Természetesen a nevelésben helye van a jutalmazásnak és a büntetésnek is, hiszen ösztönlények is vagyunk, indulati életünk is van, amelyet a gyerekeknél sokszor csak külső kényszer útján lehet uralni, hiszen az önfegyelemre, önszabályozásra való képességük még fejletlen. De egy indulati reakciókra alapozott jutalmazási-büntetési rendszer az nem nevelés, hanem idomítás, hiszen az állatok magatartását csak így tudjuk szabályozni. (Az embernél az a különbség, hogy megvan a képessége az önbüntetésre és önjutalmazásra is, és ha kifejlesztjük benne a hajlamot, azt alkalmazni is fogja!)

Ildi és Jancsi példájánál nincs jutalmazás, nincs büntetés, nincs megfelelési kényszer, nincs ellenőrzés és értékelés: viszont van bizalom és van valódi sikerélmény is.

Az iskolai „megfeleléshez” alig van szükség többre reflextevékenységnél. A feladatok nagy részének megoldása az emberi gondolkodás csak egészen alacsony szintjeit igényli, az esetek többségében pedig kizárólag eltárolt adatok előhívására van szükség. Így aztán

4. Leszoktat az önálló gondolkodásról, a kreativitásról, a kezdeményezőkészségről

Mindezekre ott nincs szükség, az iskolai munkában való részvételt csak hátráltatják. Még ahol kreatív feladatot adnak is, azt is vezényszóra kell megoldani, tehát a feladat iránti lelkesedés kialakulásának esélye minimális. Márpedig a lelkesedés az igazi magas szintű, alkotó szellemi tevékenység alapfeltétele.

Mindenki előtt ismert tény, hogy az ember csak agyának 3%-át használja.

Hogyan állapították meg ezt a tudósok?

Nyilván úgy, hogy különböző tesztalanyoknak különböző feladatokat adtak, mint az iskolában, és elvégzésük közben figyelték, mérték az agytevékenységet. A feladat célja tehát az agy mérése volt, nem a feladat megoldása, az közömbös volt a kísérlet minden résztvevője számára. Tehát ez is álfeladat volt, és nyilván a tesztalanyokat nem érdekelte a megoldás. Vagyis nem lelkesedtek. Ha az ember lelkesedik, agya teljes kapacitását tudja használni. Ez a hatéves Ildi sikerének titka: miközben Jancsit olvasni tanította, mindketten a lelkesedés állapotában voltak! Mint minden gyerek, sőt minden felnőtt: játék közben. Így pedig már érthető, hogy a fejlett agyú állatok kölykei miért játszva tanulnak meg mindent, ami az élethez kell. Ha lenne hatékonyabb módja a tanulásnak, a természet kifejlesztette volna. Az ember is gyárilag ugyanígy működik: ha egy gyereket hagynak, hogy azt csináljon, amit éppen akar, azonnal játszani kezd. Tudja, hogy az a dolga, hogy az lenne sikerének a záloga felnőttként. Ha a játékot valamiért félbe kell szakítania, agya leszabályoz 3%-ra, standby-ra kapcsol, amíg folytathatja. A mai emberek nagy része az élete 99%-ában standby-ban működik, gyakorlatilag kikapcsolt aggyal próbáljuk megoldani a munkahelyi és magánéleti feladatokat. Az iskola ráadásul rászoktat arra is, hogy csak akkor szerezzünk ismereteket, és csak akkor gondolkodjunk, amikor muszáj, csak annyira, amennyire muszáj a megfeleléshez. Így a legtöbb emberből kineveli a tudás szeretetét és szomját, a veleszületett kíváncsiságot is – elidegenít a tudástól. Ennek a kötelező jellegen túl a másik oka, hogy

5. Téves és fölösleges tudásokat ad, fontos tudásokat viszont nem ad meg

Rengeteg olyan ismeretanyaggal bombáz, amire nincs szükségünk, nem fogjuk semmire használni, a témazáró dolgozat után viharos sebességgel el fogjuk felejteni. Ugyanakkor a nagyon alapvető és valóban szükséges dolgokra nem helyez elég hangsúlyt. Pl. a szorzótáblát második-harmadik osztályban kipipálják, és onnantól úgy veszik, hogy „tudja a gyerek”, pedig tapasztalható, hogy sok felnőtt bizony alig tudja – évente többször át kéne ismételni általános iskola végéig.

Ha már matematika, a sok másodfokú egyenlet mellé tanulnak-e a gyerekek alapvető pénzügyi ismereteket, pénzügyi kultúrát, fegyelmet, felelősséget? Tanulják-e a kamatos kamatszámítást? Megmutatják-e nekik egyszer is, hogyan lehet becslésekkel nagyjából kiszámolni, hogy tényleg megéri-e beülni a kocsiba és elmenni az Auchanba bevásárolni, „mert ott olcsóbb”, mint a sarki CBA-ban?

Egyáltalán tanulják-e, hogyan kell dönteni, hogyan kell két, különböző paraméterekkel bíró entitás közül választani?

Tanulnak-e párt választani...?

„Pályaválasztáshoz”, ahhoz bezzeg kapnak tanácsadást. Hogy kell hasraütésre választani olyan szakmák közül, melyek végzésének hétköznapjairól egytől-egyig semmit se tudnak? De azt már nem tanulják, hogy pályát nem „választani” kéne, az már eretnek gondolat, hogy az ember úgy jön a Földre, hogy van egy vállalása, feladata, küldetése, és azt kell megtalálnia és beteljesítenie. Nem is találhatja az iskola keretei között, hiszen az iskola

6. Uniformizál

Mindenkinek ugyanazokat az ismereteket, ugyanazokat a képességeket próbálja átadni, tekintet nélkül az egyéni tehetségekre, adottságokra. Szerkezetéből adódóan nem alkalmas arra, hogy az egyéni útkeresésben, kibontakozásban támogatni tudjon. Paradox módon viszont amellett, hogy hitet tesz a nyájszellem mellett, egyidejűleg

7. Leszoktat az együttműködésről

Elvétve kapnak a gyerekek olyan feladatot, amelyet együttműködéssel kell megoldaniuk. Egyéni feladatok nem egyéni, személytelen megoldásait keresik egyenként. Persze „az egyéni teljesítmény” egyetemes emberi illúzió, az euro-atlanti civilizációban pedig mindig is hangsúlyos volt, de sosem annyira, mint ma, és az iskola ezt mintegy legitimizálja, normalizálja. Az egyéni teljesítmény bűvöletében élünk: mikor Nemes Jeles László átveszi a legújabb megérdemelt díjat kimagasló és egyedi műalkotásáért (végre egy film a Holokausztról!), valahogy nem jut eszünkbe, hogy hány ember teljesítménye van emögött, a népes stábtól kezdve a művész úr becses felmenőin át egészen a néhány millió adófizetőig, akik összedobták azt a 800 milliót... hogy a mozgókép feltalálóit és hasonló „lényegtelen” közreműködőket ne is említsünk.

Mindezek ellenére egy ilyen teljesítménynél sem beszélhetünk együttműködésről. Arra az emberek szinte egyáltalán nem képesek. A valódi együttműködés alapja az önkéntesség, a vállalás és a kezdeményezés (lásd 4. pont). Eszköze pedig a kommunikáció. Tanít-e az iskola kommunikálni, tanítja-e, hogyan fejezzük ki világosan, érthetően az álláspontjainkat, érveinket, tanít-e retorikát, vitakultúrát, konfliktuskezelést (lásd 5. pont)?

8. Az állam felügyeli és szabályozza működését

Utoljára hagytuk a legtöbb demagógiával kecsegtető pontot. Fogalmazzunk sarkosan: a tanár lehet jó szándékú, de a főnökének a főnökének a főnökének a főnökének a főnökének a főnökét úgy hívják: Orbán Viktor... Aki szintén csak eszköze egy hatalmi rendszernek, amelynek legfőbb célja saját magát fenntartani. Ehhez saját létét igazolnia kell. Ahhoz pedig olyan alattvalókra van szüksége, akiknek szükségük van rá. Akik kiszolgáltatottak és önállótlanok. És persze: akik képtelenek az összefogásra. Ez tulajdonképpen az összes eddigi pontot megmagyarázza.

Nos, az, hogy pontokba szedtük a leírottakat, csupán halvány jele annak, hogy megpróbáltunk egy teljes, minden részletre kiterjedő összesítő „szemlét” csinálni az iskolarendszerről. A teljes körkép azonban nem sikerült, a téma túl összetett és szerteágazó, minden mindennel összefügg. (Ezért is volt a hosszas késlekedés a bejegyzéssel.) S így sem esett szó a gyerekek falkatudatának összezavarásáról, az iskolai előmenetel által szított fölösleges szülő-gyerek konfliktusokról, a szenzoros és motoros megvonásról és annak egészségügyi ártalmairól, a természet, az évszakok ritmusából való kicsatolásról, a gyerekek (főleg a lányok) Erickson-modell szerinti természetes preferenciarendszerének megzavarásáról, arról, hogy a fiúgyerekeket nők nevelik fel, a tantárgyak és szakterületek szétválasztásának problémájáról, stb.

Essen szó inkább arról, mit tehet az egyszerű pedagógus, ha egy kicsikét javítani szeretne a helyzeten...

Először is találja meg a saját önállóságra való hajlamát és ne egy blogtól várja a megoldást. :) A fenti pontok egy része automatikusan adja a saját megoldását.

Pl. kezeljük rugalmasabban a tananyagot. Szortírozzunk aszerint, mi mennyire fontos, az „átlag felnőtt” mennyire tudja és mennyire kéne tudnia. Alsó tagozatban, ahol egy tanítónő tanít minden tantárgyat, még a tantárgyak közötti határok is elmoshatók, az órarend meg aztán korlátlan mértékben mellőzhető.

Vannak olyan gyerekek, akiknek jobban fekszik, ha egy adott témában merülnek el egész nap, másoknak könnyebb fenntartani az érdeklődését, ha óránként változik, mit tanulnak. Igazgatói szinten még azt is el lehet játszani, hogy elsőben felmérjük a gyerekek ilyen irányú paramétereit, és ez alapján soroljuk őket aztán a-b-c osztályba. Vagy „humán-reál érdeklődés” alapján. Vagy bármi jobb, mint a random beosztás.

Aztán: hanyagoljuk az osztályozást, főleg a büntető jellegűt, és különösen akkor, amikor új tantárggyal ismerkednek a gyerekek. A feleltetésből így lehet beszélgetést csinálni, aminek nem csak az a célja, hogy egy tanuló tudását felmérjük, hanem a többiek is tanulnak, a jó és rossz válaszokból egyaránt. Az előző órá(ko)n tanultakat össze lehet rakni akár csapatmunkában is, és egyáltalán:

Legyen minél több csapatmunka, minél több olyan feladat, amit csoportosan vagy az egész osztálynak közösen kell megoldania. Ugyanakkor kerüljük a versenyhelyzeteket, tanulók, osztályok és iskolák között; különösen a lányokat kell lehetőség szerint mindenfajta versenyeztetéstől megkímélni.

Bátorítsuk az önálló gondolkodást, különösen olyan tantárgyaknál és témaköröknél, ahol ez adja magát! Személyes tapasztalat: az általános iskolai irodalomtanárunk felolvasta pl. a soron következő „elemzendő” verset, azután pedig nem ő beszélt róla, hanem mi. Mármint akinek mondanivalója volt, senkit nem szólított fel, senkit nem osztályzott – beszélgettünk, néha vitatkoztunk. A szövegértést tanultuk, amelynek terén ma diplomás embereknél is nagyon komoly hiányosságok vannak!

Próbáljunk minél több lehetőséget teremteni arra, hogy az évfolyamok találkozzanak, kapcsolatba lépjenek, hogy a kisebbek a nagyobbaktól is tudjanak tanulni!

Ahol csak lehet, mutassuk meg a dolgokat a valóságban! A fizika- és kémiakísérletek jó irányba tapogatóznak, de nem érnek semmit, ha ugyanolyan absztrakt modellezési rendszerek, mint maga a tananyag, és nem kapcsolódnak a hétköznapi élethez. Érdekes látni, hogy a kémcsőbe töltött hidrogén tényleg durran, érdekesebb, mint olvasni róla, de hol van ilyen a gyerek életében? Ugyanakkor nem is feltétlenül kell gyakorlati szemléltetés akkor, ha a tanult ismeretet sikerül hozzákötni a mindennapi életben tapasztalt valamilyen dologhoz – avagy miért hívják a reáltárgyakat reál-tárgynak, és miért kell, vagy hogyan lehet egyáltalán száraz elméleti tételek soraként előadni őket? (Most az általános műveltségről van szó, nyilván a kvantumfizikát nehéz hétköznapi példákon bemutatni.)

Persze ezek mind csak szentbeszédek, mint az, hogy „ébresszük fel a gyerekek érdeklődését a tantárgy iránt”. Na igen, de hogyan? – jön ilyenkor a kérdés. És ha jön, akkor az a tanár szigorú értelemben már nem is való tanárnak. A Tanító egy archetípus, annak születni kell. A valódi hivatásában működő embert onnan lehet megismerni, hogy amikor kilép a munkahelyéről, akkor is tovább folytatja azt, amit csinál, nem tud nem Tanító, vagy Gyógyító, Harcos, stb. lenni. A tanító esetében a visszásság az, hogy a mai Magyarországon százezres nagyságrendben vannak tanító küldetésű emberek – de az „oktatás” világában kevéssel találkozunk közülük.

Azt terveztük, hogy az oktatási rendszerről fogunk írni egy szájbatalpalót. Ez is meglesz, de most egy kicsit halasszuk el, egy éppen aktuálisabbá vált téma miatt.

Mert ez az Ákos már megint politizál. Most éppen az Echo TV-nek adott botrányos interjúban azt találta mondani, hogy a férfinak azért széles a válla, hogy a gerendát vigye, a nőnek pedig azért széles a csípeje, hogy gyereket szüljön. A Telekom, Ákos egyik szponzora pedig az összes önmegvalósult és maradéktalanul boldog gerendacipelő bajnoknő nevében szent felháborodással felbontotta a szerződést, sőt a hazai piacról is majdnem kivonult, de aztán mégsem, mert a migránsoknak még kell a wifi.

Ez az Ákos már megint belekotnyeleskedik a világ folyásába, ahelyett, hogy szépen szerelmes dalokat énekelne. A suszter maradjon a kaptafánál, az énekes énekeljen, a politikus pedig majd politizál, harsogja a baloldal, elkötelezett demokrataként. A Telekom eddig mindezzel nem törődött, elvégre nekik is vannak politikai kötődéseik (a hazai közéletben ugyan kinek nincs?), most azonban a tenyerükből etetett rockpacsirta odakapott, megmarta őket akaratlanul, belegázolt az elemi érdekükbe.

A Telekom ugyanis abból él, hogy társadalom, közösség, család a nemlét határáig szétesett állapotban van. Apuka az autógyárnál könyvelő, anyuka a tévétársaságnál menedzserasszisztens, a gyerekek pedig iskolába járnak, lehetőleg már általánostól az egyik a matematika, a másik az angol szakosba, hogy majd már egyetemre külföldre mehessen. (Szájbarágás kedvéért: szándékosan csupa elidegenítés-szolgáló intézményt írtunk.) Nagymama pedig száz kilométerre lakik, de nem baj, jön a karácsony, és megyünk hozzá, már nagy süteménygyártásban is van, hiszen tudja, hogy megyünk: felhívtuk. Telefonon.

Az utcán jártunkban-keltünkben sokhelyt ott a felirat: ez a szekrény tud valami nagyon értékeset: összeköt azokkal, akik fontosak Neked. Az emberek művi, technológiai összekötésére pedig csak akkor van szükség, ha előtte elszakítottuk őket egymástól.

Az emberiség ősi filozófiai világképe szerint a világmindenségben három fő alakító erő létezik: a teremtő, a megtartó és a pusztító erő. A pusztító erőt teljes mértékben a férfi minőség képviseli és fejti ki. A teremtő erőt szintén, de csak részben: nem tud teremteni a teremtést befogadó, annak keretet, fészket, formát adó női minőség nélkül. A női minőség ugyanis a megtartó erő, mely nélkül a létezés a pusztítva újrateremtődés folyamatos káosza lenne. Így a nők szerepe, az Ákos által is felemlegetett speciális szerepen, a befogadáson, megfoganáson, gyerekszülésen túl, univerzálisan a befogadáson és elfogadáson alapuló megtartó erő gyakorlása, a család, a társadalom, az emberiség, a világ egyben tartása. „Összeköt azokkal, akik fontosak Neked.” A női minőség helyébe a technológia lépett. A matrix latin szó, jelentése James Joseph Sylvester előtt anyaméh volt. Azóta rács, hálózat, amely elválaszt és összeköt; egyforma, lélektelen, jellegtelen, ezért nemtelen és terméketlen. A szó új értelmét 1850-ben kapta meg, azidőtájt, hogy megjelent az Első kommunista kiáltvány, amely nyíltan követelte a család eltörlését, mert az „az ember ember általi kizsákmányolásának” legősibb intézménye.

Ez a feminizmus szellemi kútfője. Ha meg akarjuk tudni, a modern létrontó mozgalmak ki ellen irányulnak, meg kell nézni, kit tűznek a zászlajukra. A rombolás fedőmeséje mindenkor a felszabadítás. (Magyarországon ezt a legtöbb embernek remélhetőleg nem kell magyarázni, hiszen minket már legalább négyszer felszabadítottak.)

A nőjogi mozgalmak célja az volt, hogy a nők számára lehetőségeket biztosítson az élet azon területein, ahol korábban csak férfiak tevékenykedtek. A férfitermészetből adódóan pedig ezek mind versenyterületek voltak. A nő a megtartó erő: ha elkezd versenyezni, megszűnik nőként működni. A feminizmus mögötti szellemi „háttérműhely” (ennek megmagyarázásába most ne menjünk bele) pedig pontosan tudta ezt. Ahogy azt is, hogy a lehetőségből szokás lesz, a szokásból pedig szükség, ahogy már azt korábban is írtuk. (Nagyon fontos mondat, véssük fel a monitorra! :) A nők egyenjogúsítása nem jogot és lehetőséget adott a nőknek arra, hogy férfiszerepekben is működhessenek, hanem kötelezte rá őket.

Az „egyenlőség, egyenjogúság” hamis eszméje mögött mindig az a ki nem mondott hazugság van, hogy számok vagyunk (egy mátrixban), melyek közé valamilyen relációs jel tehető. Vagy egyenlő vagyok a másikkal, vagy ő több nálam, vagy én vagyok több őnála. Ennek alapja a versenyszellem. A feminizmusban a versenyszellem teszi önmagát kizárólagossá. A valóságban minden ember ezernyi tulajdonság egyedi és megismételhetetlen kombinációja és összműködése. Így teljes egyenlőséghez, a megkülönböztetés, kirekesztés minden lehetőségének megszűnéséhez az egyformaság szükséges. Rasszok, népek, korcsoportok, nemek közötti azonosság. Jellegtelenség. Nemtelenség. Mátrix. A statisztika táblázatára (mátrix), hogy demográfiailag nem önfenntartó a magyarság, szabad rázokogni. De ha a rocksztár azt mondja, a nőnek nem azért széles a csípője, hogy a férfi vállának szélességével versenyezzen, a Telekom megharagszik. Mert ők elkötelezettek a nők jogai mellett. A rocksztár meg, úgy látszik, keresztény-konzervatív hevületből vissza akar térni a férfiuralom kocsmaszagú évszázadaihoz, és a feleségét is biztos veri...

Nos, akkor a férfiuralomról néhány dolgot.

Bölcs az, aki észreveszi és értékeli azt a láthatatlan világerőt, amely a szükséges ideig megtartja körülötte és benne a dolgokat. Ki törődik azzal, ha valami van; „megvan, és kész”? A teremtő és a pusztító erő mindig látványosabban, lármásabban működik, így a férfierő is. A történelemkönyv lapjain férfiak politizálnak, uralkodnak, csatáznak, fedezik fel a világot, míg a nőknek igen kevés szerep jut, azok is főleg férjeik jogán. Ez azonban a dolgok felületes nézete, hiszen például ezer évet kétszáz oldalban leírni csak felületesen lehet. Ráadásul nem elhanyagolandó, hogy a történelmet férfiak jegyezték le. De nem jegyezhették volna, és nem is lett volna mit lejegyezniük, ha nincsenek ott a nők, mögöttük anyaként, mellettük feleségként.

A családot nézve hasonló a helyzet. A család életének helyszíne az otthon, ami normális esetben a nő felségterülete. A felszínes szemlélő számára mégis úgy hat, hogy a férfi a ház és a család ura. A férfiak ugyanis (nem csak a családban, mindenhol) látványosan, erővel, eréllyel szereznek érvényt akaratuknak, a nők pedig türelemmel, rugalmas elfogadással, fondorlattal, bölcsességgel.

A középkori magyar paraszti életben a nők és férfiak között nem volt alá- fölérendeltség, de ami legkevésbé volt, az egyenjogúság. Szinte nem is volt olyan életterület, melybe mindkettőnek joga lett volna beavatkozni. (Jog alatt persze nem törvényi jogot, hanem annál is erősebb konvenciót, hagyományt, mintát, társadalmilag elvárt viselkedést értünk.) Pontosan tudták, mi a nő és mi a férfi dolga, feladata, felelőssége, joga. Ez tehát nem egyenlőség, hanem egymást kiegészítő együttműködés. Halkan feltesszük a kérdést, egy ilyen szigorúan szabályozott rendszerben egyáltalán min lehetne összeveszni? Ma, mivel nincsenek a szerepek kiosztva, mindkét házasfél mindenben illetékes, állandó vélemény-, akarat- és érdekütközés van közöttük. (Hogy saját sorsuk mérgezésén túl ez a gyerekek tudatalattijában mit művel, abba most nem is megyünk bele, talán majd máskor.) Persze minthogy a férfi nem csak fizikailag, de akaratában is erősebb, mint az asszony, régen is megtehette, hogy begorombáskodott az asszonyi felségterületre, de ha egy jól működő rendszerben teszünk rosszat, elég gyors és egyértelmű lesz a negatív visszacsatolás, szemben a mai helyzettel, mikor eleve rosszul működő férfi-nő kapcsolatokat toldozunk-foldozunk tanácstalan boldogságvággyal.

Szoktam mondani tréfásan, hogy az emberiség legnagyobb bűne a nők ellen a tükör feltalálása volt – de van egy ennél még sokkal alattomosabb találmány: a szövőgép. Az első hatalmas lépés a nőiség megszüntetésére, technológiával való helyettesítésére. Az ipari forradalommal, a városok lakosságának növekedésével, az újkor társadalmi folyamataival pedig együtt járt a pénz szerepének növekedése. Ahol pénz van, ott verseny van, így a férfi szerepe is megnövekedett. A korábbi közösségi önfenntartás helyét pedig vidéken fokozatosan átvette az árutermelő mezőgazdaság. Ahol a pénz és a technológia az úr, a férfi az úr, a nő pedig alávetett, kiszolgáltatott cseléd, a felsőbb osztályokban pedig egyenesen eltartott, unatkozó, elkényeztetett cicababa – hacsak nem ölt maga is nadrágot.

A progresszionizmus egyik téveszméje viszont, hogy mivel a világ fejlődik, ha valami rosszabbul működött régen, az még régebben csakis még rosszabbul működhetett, tehát a problémából csakis előremenekülni lehet, a dicstelen múltat végleg eltörölni – lehetőleg annak elkövetőjével, az emberi nemmel együtt, hogy el ne követhesse újra. A szüfrazsett-mozgalom, az emancipáció, a feminizmus egy rossz helyzetre adott rossz válasz volt, amely a rosszat akarta jobban csinálni – akárcsak a nemtelen szülő-apa: a marxizmus.

Vonjuk le a középkorról szóló bejegyzések tanulságát! Miért ez a torzított kép?

A válasz nagyon egyszerű: A regnáló hatalomnak nyilvánvaló célja, hogy elhitesse az alattvalókkal, hogy nekik jó.

Ha az emberek alapvetően elégedetlenek és boldogtalanok, akkor jónak feltüntetni létkörülményeiket csak a még rosszabbhoz viszonyítva lehet. Ezért a hatalomnak az az érdeke, hogy elhitesse:

 Régen sokkal rosszabb volt. Most minden jobb, mint valaha volt, főleg a közelmúltban, és a jövőben is minden egyre jobb és jobb lesz majd; a jelenlegi problémák pedig átmenetiek.

Ha ezt így kimondják, azzal persze vitatkozni lehet. Sokkal célszerűbb egy olyan világnézetet, ideológiát létrehozni, amely kimondás nélkül is, eleve ezen paradigma szűrőjén keresztül lát mindent. Az ideológia neve: progresszionizmus.

Természetesen nem is felelne meg a kor kívánalmainak, ha nem lenne kellően „tudományos” alapokra helyezve. A progresszionizmus mélyen gyökerezik a darwinizmusban (amiről szintén lesz majd egy külön szájbatalpaló). A lét önfejlesztésének münchauseni, abszurd ötletét ülteti át társadalmi kontextusba:

Biológiai szempontból az ember fejlődik, a primitív, makogó majomból lett ősember, a félállati nomád hordák pedig ezredévek alatt lassan-lassan egyre fejlettebb civilizációkat építenek. Az emberiség egyre magasabb intelligenciával bír, ennek megfelelően egyre kedvezőbb körülményeket teremt magának, egyre ügyesebben, okosabban, hatékonyabban elégíti ki szükségleteit, növeli hatalmát az anyagi lét és a természet felett, ezáltal csökkenti függését, kiszolgáltatottságát.

Kezdjük az emberiség szellemi fejlettségével! Ez lemérhető az átlagember kulturális igényszintjén, szórakozásán. Shakespeare az irodalom egyik óriása volt, így talán nem fair pont vele példálózni, de az általa alkotott magas irodalom kapcsán figyelemre méltó, hogy Shakespeare ugyanakkor a modern értelemben vett szórakoztatóipar egyik első „producere” is volt. Ő és társulata abból éltek, hogy a Globe Színházban játszották az általa írott darabokat, az előadásokra pedig jegyeket adtak el. Egy ilyen előadás nagyjából úgy nézett ki, mint ma egy rockkoncert: a közönség nagyobb része az állóhelyekre zsúfolódott be. Ők voltak a londoni „prolik”, a munkásosztály tagjai, a „nép egyszerű fiai”, az ülőhelyeket pedig a tehetősebbek foglalták el. Minthogy a bevétel nagyrészét így is a „küzdőtér” adta, a korabeli szórakoztatóipar fő célközönsége ugyanúgy az átlagember volt, mint ma. Hamlet, Szentivánéji álom, Rómeó és Júlia... Ötszáz évvel ezelőtt ez volt a tömegek érdeklődési szintje, a kor „szappanoperája”, a műveltebb rétegek kiváltsága pedig az antik irodalom eredeti nyelven való olvasása.

Ezek után meg se említsük a középkorból ránk maradt művészeti alkotásokat, akár az egyházi irodalmat, festészetet, stb., akár az előző bejegyzésben már említett népművészetet nézzük: a mai ember már alig érti ezeket, hosszas (és erőteljesen változó sikerű) erőfeszítéssel próbálja megfejteni jelképrendszerüket.

...node a technikai fejlődés! A ma mérnökei olyan dolgokat terveznek, alkotnak, melyekhez hozzá se tudna szagolni egy középkori mérnök – méghogy mérnök! A középkorban nem is voltak mérnökök, csak egyszerű kovácsok, akik primitív eszközökkel, nyers erővel formázták a vasat...

Ez így igaz. Azonban hogy ez fejlődés-e, az megint csak attól függ, merről nézzük a dolgokat.

Lehet, hogy a középkori ember nem azért nem alkotott műanyagot, számítógépet, autópályát, repülőgépet, genetikailag javított gabonát és műholdat, mert butább volt nálunk, és nem tudta, hogyan kezdjen hozzá mindezekhez – hanem azért, mert okosabb volt nálunk, és tudta, hogyan kell szükségleteit kielégíteni, céljait elérni ezen dolgok nélkül.

Hogy melyik a helyes nézőpont, az egyéni vélemény kérdése. A tudomány és a technika fejlődése valóban vehet(ne) le terheket az emberek válláról, de ha azt látjuk, hogy ma sokkal bonyolultabban oldunk meg mindent, ma reggeltől estig nemhogy tevékenykednünk, de sietnünk, rohannunk kell, hogy utolérjük magunkat a szükségletkielégítés mókuskerekében, míg néhány száz éve feleennyit se kellett dolgozni (ahogy az előző bejegyzésben említettük), akkor nem nehéz belátni, hogy rossz irányba fejlődünk.

Node az életkörülmények! A mai ember sokkal jobb körülmények között él, egészségesebbek vagyunk, hosszabb az élettartam. Az egészséget már szintén az előző bejegyzésben tisztáztuk, elvégre mitől lennénk egészségesebbek? Az ötvenszer annyi nehézfémtől? A klinikailag tesztelt vegyszerek ezreitől – melyekről évtizedek után derül ki, milyen egészségkárosító hatásuk van? A mesterséges fényforrásoktól, képernyőbámulástól? A szennyezett levegőtől, víztől? A túlgyógyszerezéstől? Az egy helyben üléstől, rendellenes testhelyzetektől, rossz testtartástól, életen át tartó mozgáshiánytól? A silány minőségű, GMO-s, műtrágyázott, felborult ásványianyag-arányú növényi, a hormonoktól csöpögő állati termékektől? A zajártalomtól, elektroszmogtól? Folytathatnánk hosszan...

És hogy milyen hosszú ideig élünk? Erről igazából nincs megbízható adat, hacsak a napjainkban meghaló emberek átlagéletkorát nem nézzük. Az országok csak a XX. században kezdték központilag nyilvántartani népességüket, így elég keveset tudunk arról, régen mennyit éltek az emberek. Szinte csak a hatalmasokról tudjuk, ami pedig túl szűk, nem reprezentatív minta (a hatalommal járó „foglalkozási ártalmakról” nem is beszélve). Ráadásul amit ma „várható élettartam” címszó alatt hallunk, az a ma született csecsemőre vonatkozik, tehát egy eleve progresszionista jövőkép az alapja, nem a tényszerű valóság.

Node az orvostudomány! Védőoltások, antibiotikumok – olyan műtétekre képesek, amelyekre régen nem voltak adottak a technikai eszközök, a sánta újra jár, a vak újra lát...

Igen. Csakhogy az orvostudomány egyrészt ma a profit rabszolgája, így tehát pl. az antibiotikumok túlhasználatával összességében sokkal többet árt, mint használ, másrészt az elmúlt bő száz évben legalább annyit felejtett, mint amennyit tanult. A XX. század elején a progresszionizmus nevében kukába dobtak minden „elavult” módszert, amit újabb, korszerűbb módszerrel tudtak helyettesíteni, vagy csak egyszerűen nem tudták megmagyarázni, hogyan működik.

Nagyjából ugyanez igaz az élet minden területére. A progresszionizmus soha ki nem mondott, de mindent átható alapdogmája:

 Az új mindig jobb, mint a régi.

 Tökéletesen fel lehetett szántani a Földet ökörrel is – de nem, itt a traktor, itt a jövő! (Avagy csináljunk a földművelésből is ülőfoglalkozást.) Egy családi házat egy 4-5 fős brigád ma is egy hét alatt, pár százezer forintból fel tudna építeni vályogból és fagerendákból – de nem, őröljön a betonkeverő 7-8 hónapon át, tízszer annyi pénzért építkezzünk vasbetonból, nyuszómuszó, amiben nyáron megsülünk, télen megfagyunk; és ha lebontják, lesz belőle húsz konténer szemét, mert nem forgatható vissza a természetbe, ahogy az üvegpohár sem, és a porcelán tányér sem, amiből a levest kanalazzuk szintén le nem bomló krómacéllal, mert a levegőben és a csapvízben úgy látszik, nincs elég nehézfém...

Ácsi! Egy dolgot mégsem lehet eltagadni korunk vívmányaiból: egyenlő jogok és esélyek, ma bárki tanulhat, az egészségügyi ellátás, akárhogyan is vélekedjünk róla, de mindenkinek jár, kapunk nyugdíjat, nincs gyerekmunka...

Kezdjük a legegyszerűbbel, azzal, ami nézőponttól függetlenül nem igaz: egyenlő jogok és esélyek. A Nemzeti Bank elnökének joga van a jegybanki alapkamatot megváltoztatni. Nyújtsa fel az ujját, akinek szintén van ilyen joga! Nekem nincs... van viszont jogom bármikor bemenni a lakásomba. Nyújtsa fel az ujját, akinek szintén joga van ide bármikor bejönni... Az „egyenlő jogok” egy értelmetlen elképzelés, semmi más, csak egy különleges válfaja az emberi egyenlőség szintén értelmetlen eszméjének. A törvény előtti egyenlőség még úgy-ahogy értelmezhető, de létezik ilyesmi a valóságban?

 BTK 373. § (1) Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz, csalást követ el.

 Az előző bejegyzésben már hivatkoztunk a devizahitelesekre, most újra megtehetnénk, de van jobb példa is, olyan, ami mindenkit érint: a reklám. A reklámok nagy többsége nem meríti ki a fenti paragrafust? Vagy az mááás...? Aki ellop egy biciklit, börtönbe kerül. (Aki segít börtönbe juttatni a biciklitolvajt, szintén.) Aki meg mondjuk egy bicikligyárat lop el, az év üzletembereként ünneplik, HVG-interjú, operabál, karitatív alapítvány (=pénzmosás, adócsalás).

Amíg a törvény előtti egyenlőség ennyire jól működik, az „esélyegyenlőségre” kár is szót vesztegetni. Ugye nem gondoljuk, hogy egy rózsadombi villából és egy borsodi putriból egyenlő esélyekkel indul az életnek két gyerek, csak azért, mert az állami oktatási rendszer mindkettő előtt nyitva áll...

Az oktatási rendszer csodáira ehelyt nem térünk ki, külön bejegyzés lesz róla. Kérdés, mennyivel jobb, mint a „gyerekmunka”? Persze nem a XIX. század bányáinak hétéves csilléseire gondolunk, hanem az önellátó paraszti gazdaságban felnövő gyerekekre, akik korukhoz mérten részt vettek a gazdaság működtetésében. Így tanultak iskola helyett. A szüleik, nagyszüleik, idősebb testvéreik mutatták meg nekik, mit hogyan kell elvégezni, valós feladatokat kaptak, az iskola álfeladatai helyett.

Társadalombiztosítás, egészségügy, nyugdíj? Ezek nagyon jó dolgok lennének, csakhogy van egy mellékhatásuk: függőséget okoznak. Aki az állami egészségügyre támaszkodik, ami „ingyen van” (semmi sincs ingyen!), az nem vigyáz a saját egészségére, nem törődik vele, áthárítja a felelősséget az orvosra. Fogalma sincs, hogy az orvos nála sokkal rafináltabban tud felelősséget hárítani – mint ahogy mindenki a saját szakmáján belül. Az állami egészségügy az állami nyugdíjrendszerrel együtt reménytelen államfüggésbe taszítja az embert. Ráadásul a nyugati civilizáció hanyatlásának egyik fő okozója, hogy a gyerekvállalási hajlandóság kritikus szint alá esett, aminek egyik jelentős oka a nyugdíjrendszer.

Hogy végezetül kicsit kiegyensúlyozottabb képet alkossunk a jelenről, tegyük fel a kérdést: Mi az, amiben a jelen kor valóban felülmúl minden ezelőtti történelmi kort?

A válasz: lehetőségekben. Régen a földműves fia földműves lett, a kovácsé pedig jellemzően kovács. Nem is volt annyi szakma, tudomány, szakterület, technológia, mint ma, annyi, hogy senki át sem látja, nemhogy otthon legyen mindben. A mai világ a tapasztalási formák hihetetlen mennyiségét kínálja az ember számára. Hogy ezek milyen minőségűek, mennyire értelmesek és kielégítőek, nem számít: hiszen minden csalódás vákuuma ezernyi újabb virtuális lehetőség gondolatát szívja fel. Ez is a tiéd lehet, oda is eljuthatsz, társkereső oldalunkon napi 850 új tag regisztrál, ezt is kipróbálhatod, azt is megkóstolhatod, szavazz a legújabb pártra, válaszd a legújabb márkát... Új-új-új! A progresszionizmus kifogyhatatlan önigazolása. Az élet értelme: az élet értelmének hiábavaló keresése a virtuális lehetőségekben. Mert a lehetőségeink nagy része virtuális, sosem kerül elénk valóságosan. S ha elénk kerül: vagy beválik, vagy nem. És ha beválik, akkor is nagyon vigyázzunk: mert a lehetőségből szokás lesz, a szokásból pedig szükség.

Az sem igaz hát, hogy a civilizációs „fejlődéssel” az ember függése, kiszolgáltatottsága csökken. Csupán változik: a természet helyett a civilizációnak, a technológiának van egyre inkább kiszolgáltatva.

A bejegyzés célja nem az volt, hogy bemutassa, mennyire rossz a mai világ, és mennyivel jobb volt az élet a középkorban. Csupán az ezzel ellentétes, dogmatikus állítás enyhítéséül próbáltunk egy kicsit árnyalni a képen. Alapvetően mindenki azt a berendezkedést látja a legélhetőbbnek, amibe beleszületett, aminek ismeri a feltételrendszerét, játékszabályait. Ha időgéppel bármelyikünket visszavinnék az őskorba és kitennék az őserdő közepén, legtöbben jó esetben egy-két napig maradnánk életben. De megfordíthatjuk a képet: ha egy ősembert tennénk le New York City közepén, ő meddig húzná?

A világ nem fejlődik – csak változik.

Megszakítjuk a múlt, jelen és jövő viszonyán való rágódást (az ezt lezáró bejegyzést pótolni fogjuk!), hogy rendhagyó módon a napi eseményekre reagálva tartsunk egy gyorsrágó szájbatalpalót

A TERRORIZMUSRÓL.

Én vagyok Besenyő A. S. H. M. b. A István, aki vagyok.

Abdullah Szaid Husszein Muhammad bin Asszúd, aki vagyok. Allah és Mohamed próféta elkötelezett híve, szolgája ezen a földön és a másvilágon. Hiszek a Koránban, mint Allah megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásában. Hiszek az Ő igazságában, az Általa diktált Törvényben és szokásokban.

Évek óta Franciaországban élek. Fenemód zavar ez a nagy liberalizmus, a kirakott mellű, havonta partnert cserélő nők, az erkölcsi züllöttség. Azt szeretném, ha Allah fénye beragyogná új hazámat is, a franciák is az Igaz Hit útjára térnének, a Korán által diktált Törvény és erkölcs szerint élnének. Azt szeretném, ha elfogadnák és követnék Allahot, Mohamedet, a Koránt és a Saríját.

Ezért aztán Mohamed nevében, Koránnal a kézben, Allahu Akbár kiáltással felrobbantok pár százat közülük...

Noormális?

Ha valaki egy társadalmi ügyet képvisel, és azt előre szeretné mozdítani, az utolsó dolog, amit tenni fog, hogy a társadalmat önmaga ellen hangolja, hogy ellenszenvet kelt saját ügyével, céljaival, értékrendjével szemben. Az ilyesmi az ő érdekeivel teljesen ellentétes.

Innentől nem nehéz a következtetés: kinek jó az Allahu Akbáros repülőeltérítés, lövöldözés, robbantás? Természetesen az ellenérdekelt félnek.

A terrorcselekmény mindig a hatalmon lévők érdekeit szolgálja, soha nem a hatalom ellen küzdőkét. A terrorizmus:

- növeli a tömegmédia és a politikai színjáték iránti általános érdeklődést

- növeli a félelmet és a kiszolgáltatottság érzését, ennélfogva

- növeli a közbizalmat a hatalom gyakorlói iránt, gondoskodó, védelmező szerepkörbe emeli őket, ezáltal

- megkönnyíti a társadalomra nézve hátrányos intézkedések bevezetését, úgymint

- az egyéni szabadság és jogok „ideiglenes” korlátozását, valamint

- a társadalom egészének valós érdekét nem szolgáló háborús és bűnüldözési „erőfeszítéseket”.

2001. szeptember 11-e után elég hamar felröppent az összeesküvés-elmélet, hogy a merényleteket nem is az Al-Kaida hajtotta végre, hanem a CIA...

A baj az, hogy ez a feltevés értelmezhetetlen. Al-Kaida = CIA, a „hivatalos” verzió szerint is! A CIA hozta létre, toborozta össze, képezte ki, fegyverezte fel, pénzelte az Al-Kaidát kezdettől.

És ahhoz sem kell túlságosan mély bugyraiba letúrni az Internetnek, hogy megtudjuk, az „Iszlám Államnak” honnan vannak fegyverei.

Lássuk tehát, hogy mi történt most Párizsban:

Valakik lövöldözni és robbantgatni kezdtek. Csak úgy. A média azonnal terrorizmusról beszélt, noha a terrorizmusnak pontosan meghatározott definíciója van, amelyet mostanáig sem merítettek ki, hiszen deklarált politikai-társadalmi célja nem volt a merényleteknek (ahogy a 2001. szeptember 11-ieknek sem). Még azt sem lehetett tudni, mi folyik, de azonnal előbb az Al-Kaidát vették elő (mint régi jól bejáratott félelem-triggert), majd az Iszlám Államot.

Három-négy terrorista túszul ejtett több tucat embert. Ez a filmekben lehetséges, a valóságban csak akkor, ha a terroristákat nem egy szír kecskefarmon képezték ki, hanem egy titkosszolgálatnál, ugyanis ennek a végrehajtásához érteni kell a tömegpszichológiához. Máskülönben egy össze-vissza lövöldözéssel halálra rémített tömeg kiszámíthatatlan és kezelhetetlen. Gondoljunk csak a West-Balkáni „tragédiára” (Balkán-Bataclan, hm...), ahol mindössze 2-3 ügynök-provokatőrnek (agent provocateur) sikerült tömegpánikot elérnie néhány másodperc leforgása alatt.

Videót is láttunk az eseményekről. Egy darab mobiltelefonnal valami erkélyről felvett utcai szaladgálást. A rendőrök több ezer eurós fegyverzete-páncélzata mellé már nem telik egy száz eurós, rádiós sisakkamerára – például hogy a művelet parancsnoka lássa, mi újság. Egymásnak ellentmondó információk érkeztek nem csak az áldozatok számáról (őket nyilván nehezebb összeszámolni), de a rendőrség által lelőtt terroristák számáról is, illetve hogy hányan is robbantották fel magukat. A jelenlegi állás szerint heten voltak összesen, ebből négyet lelőttek, hat felrobbantotta magát. Majd még nyomunk pár F5-öt holnapig, hátha addigra kimatekozzák... (Persze érdekes kérdés, hogy miért robbantják fel magukat, nem ismerik az időzítést? És ha nem ismerik, akkor miért kell repülőtereket kiüríteni gazdátlanul hagyott táskák miatt?)

Azonnal megindult a szolidaritás-hullám. Az álszentség csúcsa, különösen az európai politikusok részéről, akik augusztus óta mennek egymás torkának a muszlim bevándorlók ügyében. Nem beszélve az Egyesült Államokról, akik először „nemhivatalosan” felfegyverezték az Iszlám Államot, aztán most „nemhivatalosan” fegyveres harcot folytatnak ellene.

Félárbocra engedték a zászlókat. A Bataclan közelében nem engednek senkit, ennek ellenére közeli felvételek vannak a Passage Saint-Pierre Amelot-n elhelyezett virágcsokrokról.

Eső után köpönyeg intézkedéseket vezettek be, akárcsak 2001-ben. Fokozott rendőri készültség, mindenkit óva intenek attól, hogy Párizsba utazzon, holott nyilván egy ilyen merényletsorozat után a terrorveszély nem nagyobb, hanem kisebb, mint előtte, hiszen nem ott fogunk lecsapni legközelebb, ahol felbolydult a vadméhkas – hanem mondjuk Rómában...

Olyan nagyon hasznos tanácsokat is kapunk, mint hogy „a városban pedig a lehető legnagyobb elővigyázatossággal közlekedjenek”, aminek a félelem fokozásán túl más foganatja nincsen. Ellenben

Párizsban gyülekezési tilalom van érvényben, betiltottak minden utcai demonstrációt. Csak ideiglenesen függesztettünk fel egy alapvető alkotmányos jogot, na... Az egyszerű járókelőket az „az a gyanús, ami nem gyanús” aranyszabályt követve, alkalmi jelleggel járdára fektetve, ráfogott gépkarabéllyal igazoltatják.

Az Iszlám Állam magára vállalta a merényleteket. A The Guardian szerint. További forrásmegjelölés nincs.

A politikai oldalak máris kovácsolják a tőkét: megjelent a semmiből a „nép egyszerű fia” szerepében a (szokás szerint) „kicsit híres, de azért nem nagyon” zongorista, és flashmob jelleggel kerékpárral vontatott halálrúnás zongorán eljátszotta az Imagine-t.

Imagine there's no countries
It isn't hard to do
Nothing to kill or die for
And no religion too

A „másik oldalon” pedig már mindenki számára magától értetődő: ez lesz a vége, ha beengedünk több millió muszlim bevándorlót Európába... Mert ezek ilyenek.

Igazuk is van annyiban, hogy nyilván nem véletlenül az elmúlt fél év bevándorlási hullámát és az akörül keletkezett ellentéteket, indulatokat szorosan követve történt ez a merényletsorozat. Hogy mi az összefüggés? Annyi, mint egy színdarab egy felvonásában két, egymást követő szín között. Kíváncsian várjuk a következőt, és igazából még szórakoztató is lehetne az egész, ha nem lenne meglehetősen valószínű, hogy a halálos áldozatok... legalábbis egy része valós.

Ajánlott néznivaló:

Network (1976)

The Simpsons 21x20: To Surveil with Love (2010)

Úgy látszik, mégsem sikerülnek eléggé szájbarágósra a bejegyzések, mert többeknek az előző úgy jött le, hogy itt megpróbáljuk „mentegetni” a középkort vagy az inkvizíciót. Szó sincs róla, csak az a helyzet, hogy a köztudatban egy teljesen egyoldalú, ennélfogva hibás kép él a középkorról, ami kizárólag a rosszra összpontosít, sőt, ahol csak teheti, fel is nagyítja azt, megpróbálva a lehető legrosszabb képet festeni erről a korszakról. Ezt próbáljuk most egy kicsit kiegyensúlyozni, elsősorban olyan dolgokból kiindulva, amelyek egyszerűen nem igazak.

Az előző bejegyzés bemelegítője után tehát lássunk néhány további köztudomású tényt a középkorral kapcsolatban!

A jobbágyokat látástól vakulásig dolgoztatták a földesurak. A civilizáció fejlődésének egyik velejárója, hogy az egyszerű, de nehéz életmód felől a könnyű, de bonyolult irányába haladunk. A technikai fejlődéssel az emberiség egyre bonyolultabb módokon oldja meg a szükségletei kielégítését, emiatt a gépesítés ellenére is egyre több munkaórára van szüksége, csak hogy önmagát fenntartsa. A mai ember, ha alkalmazotti jogviszonyban van, napi nyolc órát dolgozik – a munkahelyén. Ha ehhez hozzászámítunk a közlekedéstől kezdve a bevásárláson át a házimunkáig mindent, igazából napi 13-14 órát fáradozunk az önfenntartáson. (Ez persze 2-3 gyerek mellett értendő, hiszen az önfenntartáshoz biológiai értelemben ez is hozzátartozik.) A természeti népek a XX. század megfigyelései szerint mindössze napi másfél-két órát foglalkoznak a szükségleteik kielégítésével, vagyis napi 14 óra szabadidejük van, tehát a helyzetük pont fordított, mint nekünk. A középkor technikai fejlettségéből kiindulva naponta átlagosan 5-6 órában lehet meghatározni az önfenntartás munkaigényét – 4-5 gyerek mellett! Ezzel a kérdéssel már a „vonalasnak” számító Index is foglalkozott egy cikkben.

„A munka a földeken pirkadattól alkonyatig tartott, ez télen 8-10, nyáron akár 16-18 órát is jelenthetett. Csakhogy a történészek szerint még a jobbágyoknak is járt pihenő napközben, nem is kevés. Az étkezési szünetek mellett az ebéd utáni szieszta is általánosan elterjedt volt Európában. Különféle kutatók mindezt számbavéve 8-9 óra közé teszik az átlagos középkori munkanap hosszát. Vagyis a 19. század végén a munkásmozgalmak küzdelme a nyolcórás munkanapért csak a 18-19. századi állapotokhoz képest jelentett előrelépést, és valójában visszatérés volt az 500 évvel azelőtti állapotokhoz.” (index.hu, Hanula Zsolt)

Persze hozták a formájukat: napi 8-10 óra munka a földeken télen. Tán a havat söpörték... Még a XX. századi paraszti valóságot személyes tapasztalatból leíró szerzők (pl. Tamási Áron, Raffai Sarolta) is arról számolnak be, hogy októbertől márciusig a paraszt a kemencepadkán vagy a kocsmában ücsörgött naphosszat, hiszen az állatok ellátásán túl nem nagyon volt mit csinálnia. Voltak persze a mezőgazdasági évnek olyan időszakai (pl. szántás-vetés, de különösen az aratás), amikor valóban látástól vakulásig dolgoztak. (A villanyizzó, a közvilágítás korában élő ember már nem is ismeri ennek a kifejezésnek eredeti jelentését: látás az, amikor napkelte előtt derengeni kezd az ég alja, így odakint már látni lehet, vakulás pedig, mikor a szürkület annyira elmélyül, hogy már nem lehet folytatni a munkát.)

A közemberek, jobbágyok borzasztó nyomorban éltek, a földesúr kisemmizte őket, alig volt mit enniük. A parasztság már csak azért sem éhezhetett soha, mert nagyon jól ismerte a természetet, a gyomok, vad növények minden fajtáját, így még ha az összes terményét elvették volna, akkor is mindig talált volna magának elegendő mennyiségű ennivalót. (Arról pl. nem is beszélve, hogy a középkori Magyarországon az utakat mindenhol gyümölcsfák szegélyezték, amelyekről bárki szedhetett.) A földesúri önkény, bár létező jelenség volt, de a társadalom alapvető berendezkedése ugyanúgy a törvényekre épült, mint ma. Pontosan előírt kötelezettségei voltak a jobbágynak, ezeken túl általában széleskörű önrendelkezéssel bírt. Ma akar a hatalom mindenkiről mindent tudni, ma van mindenki beazonosítva, nyilvántartva, sorszámozva, lefényképezve, bekamerázva, NAV-hoz bekötve, drónnal figyelve, mindennemű önálló tevékenység bejelentéshez, engedélyhez, pontos számadáshoz, ezernyi feltételhez kötve. Bár a középkorban az egyszerű embernek nem volt olyan szintű jogi érdekérvényesítő lehetősége, mint a mai embernek – de mit ér mindez a gyakorlatban? Gondoljunk csak a devizahitelesekre! Hasonló Magyarországon utoljára 1437-ben történt, mikor „valutaárfolyammal” próbálták megrövidíteni a parasztságot Erdélyben – az felkeléshez vezetett.

És még egy gyors kérdés: ha a parasztság annyira nyomorult helyzetben volt, mint láttatni próbálják, akkor hogyan volt ideje, energiája, gazdasági erőforrásai létrehozni és művelni egy páratlanul magas kultúrát, a népművészet káprázatos, és összetett szimbólumvilága folytán a művészettörténészeknek végtelen fejtörésre okot adó rendszerét?

A középkori ember borzasztó higiéniai és egészségügyi körülmények között élt, állandó járványok pusztítottak, tíz gyerekből egy élte meg a felnőttkort, és nem élt 30-35 évnél tovább. A modern értelemben vett higiénia valóban nem létezett, nem voltak klóros fertőtlenítőszerek, UV-lámpák, eldobható, steril gumikesztyűk, de ez nem azt jelenti, hogy mocsokban fetrengtek. A mai világban van egy irracionális baktériumfélelem, ezért túlsterilizál, ennek káros hatásaira már jópár éve elkezdett rájönni az orvostudomány, sőt, Amerikában piacra is dobták az immunerősítő „kosztablettát”. Az egyszerű, de nehéz élet követelményeinek megfelelően az emberek sokkal életerősebbek, virulensebbek voltak, részben azért is, mert működött a természetes kiválasztódás. Az nevetséges kijelentés, hogy „tíz gyerekből egy élte meg a felnőttkort”, de bizony alig volt olyan család, ahol ne fordult volna elő legalább egy csecsemőhalál; a természetes kiválasztódás ugyanis úgy működik, hogy ha egy egyed nem életrevaló, az igen korán kiderül. Ha tehát egy gyerek megérte a harmadik születésnapját, már lehetett számítani rá, hogy táncolni fognak az esküvőjén. (Érdekes ellentét, hogy ma az embereket a humánusság jegyében, az állatokat és növényeket pedig a hozam- és profitmaximalizálás jegyében erőszakoljuk életre mindenáron!) A városok higiéniája valóban sok megoldatlan problémával küzdött: szemét, ürülék kezelése, ebből adódóan fertőzést terjesztő rovarok, rágcsálók elszaporodása, tiszta ivóvíz biztosításának nehézsége, nagy népsűrűség, nagy áru- és pénzforgalom – ebből adódóan a járványok elsősorban a városok lakosságát sújtották. De ha megnézzük, ma hányan élnek végelgyengülésig, nem sokkal jobb a helyzetünk. A rák a modern kor „pestise”, alig van család, mely ne lenne érintve. Ha még ehhez hozzá vesszük a rossz táplálkozást, az elhízást, a cukorbetegséget, az emésztőrendszeri problémákat, ízületi panaszokat, potencia- és meddőség problémákat, az emberek általános erőnlétét, vitalitását, akkor semmivel nem vagyunk jobb helyzetben egészség szempontjából, mint a középkori ember, sőt... (sőt, a társadalmunk pszichiátriai körképébe bele se menjünk!)

Egy harmincéves ember pedig mitől lett volna öreg? Az öregedés genetikai kérdés, egy telomer nevű huncut kis molekula szabályozza, nincs köze az életkörülményekhez. Az igaz, hogy az átlagélettartam rövidebb volt, mint ma, azonban a középkori orvostudománynak nem is volt célja az élet meghosszabbítása, az öregek életben tartása, mint ahogy társadalmi igény sem volt erre. Az emberek valóban öregebbnek néztek ki a paraszti világban (még a XX. században is), mint a mai, velük egykorú emberek, de ennek nem volt köze a valódi egészségbeli, erőnléti állapotukhoz, öregedésük előrehaladottságához, hanem az életmóddal járt. Az ember minél több időt tölt a szabad ég alatt, annál „öregebbnek” látszik, mert a Nap által kibocsájtott UV sugárzás öregíti, ráncosítja a bőrt, nem is beszélve az időjárási viszontagságok „cserző” hatásáról.

Végezetül lássunk még két apróbb, kevésbé kardinális állítást, amely a köztudatban elterjedt, és a középkor sötétségének ékes bizonyítéka:

A földesurat megillette az első éjszaka joga (Ius Primae Noctis). Ez a „törvény” a késő reneszánsz és az újkor pajzán irodalmának egy kedvelt, visszatérő eleme volt. Semmi nem támasztja alá, hogy ilyen „intézmény” valaha létezett volna. Sőt, nem is létezhetett: ha egy király ilyesmit elrendelt volna, a pápa kiátkozta volna az egyházi törvények megszegése, szentséggyalázás (a házasság szentsége római katolikusoknál a 7., ortodox keresztényeknél a 6. szentség) és Tízparancsolatból a 7. parancsolat semmibe vétele miatt. Lássuk, mit ír az első éjszaka jogáról a magyar Wikipédia:

„A késő középkor Európájában általánosan elterjedt nézet volt, hogy valamiféle ius primae noctis egy igen ősi privilégiuma a földesúrnak, és nevezetesen abban állna e jog, hogy a parasztok frissen oltár elé vezetett asszonyával annak nászéjszakáján előbb az úrnak áll hatalmában megosztani az ágyát, még a férj előtt. Ennek a hiedelemnek sok más között alapja lehet az alávetettség extrém, szimbolikus jelentőségű eltúlzása (– kiemelés tőlem), illetve a látványos státuszkülönbségek lassú eltűnésének korában az osztályok közötti közlekedés rangkülönbséget hangsúlyozni kívánó merev, az alávetettek számára megalázó formái.

E népszerű hiedelem eredetét nem könnyű kinyomozni. Egy 16. századi forrásunk, Hector Boece skót történész említést tesz egy állítólagos skót király, III. Evenus törvényéről, amely szerint: „A birtok uráé minden szűzlány szüzessége, aki a birtokán lakik.” A legenda szerint Skóciai Szent Margit, III. Malcolm, kegyességéről híres felesége sürgetésére váltották ki ezt a jus primae noctist a „menyasszonyadóval”, melynek neve merchet. A történet szépséghibája, hogy III. Evenus nevű királyuk nincs a skótoknak, és Boece előadása számos egyéb nyilvánvalóan fiktív részletet tartalmaz még.”

A háborúba induló férfiak erényövet csatoltak feleségükre, hogy távollétükben ne tudjon félrelépni. Ezt igen nehéz elhinni, tekintve a középkor szigorú, vallásos értékrendjét. Ma az erkölcsök sokkal lazábbak, mégis, ha hosszabb üzleti útra indul egy férfi, szerencsésebb esetben nyugodt szívvel hagyja hátra feleségét, bízva annak hűségében.

Az erényöv valóban létező eszköz volt, de egészen más szerepet töltött be: ostromlott várakban, ha az ellenség betörni készült, a lányok-asszonyok önmaguk csatolták magukra ezt a készséget, kulcsát pedig elrejtették, hogy az ellenséges katonák ne tudják megerőszakolni őket...

Nyilván az ilyen jellegű kisebb „nem osztogattak, hanem fosztogattak” jellegű lódításokat hosszan lehetne sorolni a középkorral kapcsolatban. Hogy miért van ilyen bandzsa képünk a régmúltról? A következő bejegyzésben levonjuk a tanulságot...

Nagyon érdekes és kényes téma következik, mellyel kapcsolatban az indoktrináció olyan mély, hogy most „magától értetődő” igazságokat fogunk megkérdőjelezni. Éppen ezért a középkori életkörülményekkel kapcsolatosan nem is a legfontosabb alapkérdésekkel kezdjük a vizsgálódást első bejegyzésünkben, hanem egy szűkebb, ezáltal könnyebben utánellenőrizhető témakörben. Forrásokat ezúttal sem fogunk senkinek alátolni, keresse mindenki önállóan az itt leírtakkal egyező – és azokkal esetleg vitába szálló forrásokat! (Elegendő keresőkifejezést szórtunk el a bejegyzésben...)

Tehát. Nézzünk egy közismert, mindenki számára nyilvánvaló tényt a középkorral kapcsolatban:

Az emberek azt hitték, hogy lapos a Föld, és aki azt merte mondani, hogy gömbölyű, azt az inkvizíció máglyán elégette.

Namost, őszintén megvallva, a helyzet az, hogy ezt a mondatot nem sikerült röhögés nélkül legépelni. Legalább három rendbeli tévedés van benne.

Először is, nincs semmilyen tényszerű forrás, ami alátámasztaná, hogy az emberek valaha is azt hitték volna, hogy a Föld lapos, mely fölé kupolaként borul az égbolt. Valószínűleg már az ősember észrevette, hogy egy golyó felületén mászkál, elvégre a Föld nem olyan nagy, hogy ezt ne lehetne érzékelni. Ha a Föld lapos lenne, mindenhonnan ugyanazt az égboltot lehetne látni, azonban mivel gömbölyű, elég ezer kilométert haladni észak-déli irányba, hogy a sarkcsillag pozíciója észrevehetően elmozduljon és így az összes többi csillag és bolygó látszólagos keringési pályája is megváltozzon. Márpedig arról mindenki tud, hogy a történelem kezdetétől egészen az iránytű feltalálásáig az utazók mind a nagyobb kiterjedésű szárazföldi pusztaságokon, mind tengeren a csillagok járása alapján tájékozódtak. Az ókori világítótornyok léte is arról tanúskodik, hogy tudtak a Föld gömbölyűségéről, ahogy tiszta időben egy húsz-harminc kilométerre lévő hegységnek is csak a felső része látszik, az alja jól megfigyelhetően a horizont alatt van. A világítótornyokon túl direkt bizonyítékok is vannak, hiszen az ókori görögök kiterjedt írásbeliséget hagytak maguk után, ebben pedig több helyen szerepel utalás arra, hogy a Föld gömbölyű. Egy Sztrabón nevű filozófus ezt úgy bizonyította, hogy holdfogyatkozáskor a Föld mindig köríves árnyékot vet a Holdra, márpedig csak egy gömb képes minden irányba kör alakú árnyékot vetni. Hoppá! Okos megfigyelés... Ne dőljünk be a propagandának, a tudományt és a józan észt az emberiség nem a „felvilágosodással” találta fel. Sztrabón okfejtéséből még az is kiderül, hogy bár az ókori emberek világképe geocentrikus volt, azt mégis tudták, mi az a Hold- és Napfogyatkozás, nem képzelték, hogy egy égi sárkány nyeli le az adott égitestet csak azért, mert a mitológiában (és nem a tudományos értekezésekben) ezt szimbolikusan így írták le. Egy Erasztothenész nevű görög filozófus pedig az i. e. III. században még a Föld kerületét is kiszámította, mindössze pár százalék tévedéssel!

De aztán jött a Római Birodalom bukása, mondhatnánk, és elveszett a tudás, Európa pedig teljes szellemi sötétségbe merült, amelyben kulcsszerepe volt az Egyháznak, amely üldözte a tudományt...

Egyrészt a Római Birodalom bukásáról alkotott képünk is téves. Nem úgy volt, hogy lement a függöny, a díszletmunkások elpakolták a szobrokat, fürdőket, stb, a helyükre pedig kapáló parasztok kerültek, legelésző birkákkal és kövér földesurakkal, majd kezdődhetett az új felvonás: a közékor. A történelmet csak mi osztjuk korokra, az a valóságban folyamatos. Miután a hunok és a vizigótok szétverték a Birodalmat, Európában fokozatosan egy új civilizációs forma kezdett kibontakozni és az antik tudás szerepe is átértékelődött. De ha elveszett volna, akkor a reneszánsszal nem tudott volna újra átértékelődni.

A középkor tudományos irodalmában is rendre felbukkan a gömbölyű földre való utalás, mint ahogy a heliocentrikus világképet is már a VIII. században említik! A középkor során, bár a geocentrikus világkép volt az uralkodó, a heliocentrikus világkép folyamatos viták, méghozzá szabad viták tárgyát képezte. Az Egyház ugyanis a hitbéli tanok védelmével foglalkozott, nem a „tudomány üldözésével”. Az egy dolog, hogy a vallás létrehozott egy paradigmarendszert a tudományos gondolkodás számára, amin kívül nem illett, nem volt komolyanvehető (egyes területeken pedig kifejezetten veszélyes volt) gondolkodni. De a mai tudománynak is van ugyanilyen, világnézeti alapú paradigmarendszere. Ma is létezik tudományos eretnekség, és a tudomány világából száműzhető, aki megsérti a paradigmarendszert (de erről majd egy másik bejegyzésben).

A középkorban az Egyház a tudomány legfőbb művelője és patrónusa volt. Olyannyira, hogy például az eretnek Galileo Galilei Párbeszéd a két fő világ-rendszerről (Dialogo sopra i due massimi sistemi del mondo) című könyvét, melyben a geocentrikus és heliocentrikus világképeket hasonlítja össze (egyértelműen a heliocentrikus javára elfogultan) maga az Egyház adta ki VIII. Orbán pápa jóváhagyásával, annak ellenére, hogy a pápa a geocentrikus világkép pártfogója volt ebben a vitában!

Később Galileit valóban eretnekséggel vádolták, könyvét betiltották, azonban nem az abban foglaltak miatt, hanem azért, mert Galilei kétségbevonta a Biblia egyes passzusait. Ugyanez a helyzet Giordano Brunóval. Valóban a heliocentrikus világképet hirdette, és valóban máglyán végezte, de a két dolognak semmi köze egymáshoz. Brunónak azért kellett meghalnia, mert katolikus pap létére tagadta Jézus isteni mivoltát; nem tudományos nézetei miatt égette meg az Inkvizíció.

...most egy még meglepőbb kijelentés következik: az Inkvizíció soha senkit nem égetett meg máglyán.

Nem is volt ilyen jogköre. A máglyhalálokat a világi hatalom rendelte el, jellemzően az úriszék. Az inkvizíciót pont azért hozták létre a kathar eretnekség idején, hogy a máglyhalálok számát csökkentsék (bár ironikus módon a katharok egy testi létet tagadó, öngyilkos szekta voltak). Az inkvizíciónak az volt a feladata, hogy az eretnekeket még a világi hatóságok előtt felkutassa és az akkori felfogás szerinti Igaz Hit útjára visszatérítse. Ha ez nem sikerült, és az eretnek máglyán végezte, lelke pedig katolikus hit szerint a kárhozatra jutott: az inkvizítor kudarcot vallott.

Korábban egyébként a boszorkányokkal kapcsolatban hasonló megközelítéssel találkozunk a véreskezű pogányüldözőként beállított Szent István második dekrétumában:

„Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a birák törvénye szerint az egyház eleibe és bizzák a papra, hogy bőjtöltesse és oktassa hitben: bőjtölés után pedig menjen haza.”

Mindössze egyszer fordult elő, még az inkvizíció korai éveiben, hogy egy főinkvizítor, bizonyos Bourger-i Robert kihirdette, hogy minden eretneket fel fog kutatni és máglyára fog küldeni; őt a pápa bebörtönöztette ezért a kijelentésért. Az inkvizíció vezetői így hamar megtanulták, hogy mi a feladatuk: a máglyahalál megelőzése.

Ezt sokszor olyan sikeresen végezték, hogy pl. a francia inkvizíció 1307 és 1323 között lefolytatott 930 eretnek-peréből összesen 42 végződött eredménytelenül (a világi hatalom által kiszabott máglyahalállal), amint az Bernard Gui domokos-rendi inkvizítor feljegyzéseiből kiderül, aki maga személyesen hallgatott ki közel hatszáz, eretnekséggel gyanúsított személyt. Kínzást ezek közül mindössze egyetlen esetben alkalmaztak!

Az sem igaz hát, hogy az inkvizíció brutális kegyetlenséggel dolgozott és Európa-szerte rettegtek tőle. A legtöbb ember soha nem is hallott az Inkvizícióról, hiszen az nem egy mindent behálózó „középkori AVH” volt, csupán ott állította fel bíróságát, ahol az eretnek tanok vészesen terjedni kezdtek. Az inkvizíció ezen kívül nem foglalkozott sem boszorkányüldözéssel, sem az idegen vallásúak zaklatásával.

Honnan származik az inkvizícióról alkotott hamis képünk? Minthogy az inkvizíció valóban üldözte a protestáns mozgalmat, ők kezdték az inkvizíció „rémtetteit” kiszínezni, hogy a társadalom szimpátiáját megnyerjék a saját ügyüknek. (Ismerős a módszer?) Majd később az Egyházat mindenáron lejáratni, befeketíteni, démonizálni és ezáltal tehetetlen kirakatszervezetté degradálni akaró Szabadkőművesség ismerte fel a protestánsok hamis szenvedéstörténetében rejlő lehetőségeket, és ők szőtték tovább a mesét, befolyásuk növekedésével egyre komolyabb erőforrások segítségével – gondoljunk csak a hollywoodi filmekre, amelyek látható, hallható, hihető valósággá teszik a sötét középkort... melynek további borzalmairól a következő bejegyzés fog szólni!

(A szerző nem katolikus.)

Az előző bejegyzésben leírt „valóságszabályozási” módszerek összefoglaló neve angolul: social engineering. Ha már szabályozás, akkor magyarul talán nevezhetnénk társadalomszabályozásnak, vagy társadalomtervezésnek – a szociológiában szokták „lépésenkénti társadalomjavításnak” is, de mint az előző bejegyzés példái is mutatják, nem csak javításra, hanem rombolásra, felforgatásra, destabilizálásra, a társadalom szétzilálására is nagyszerűen használható ez a módszer, és használják is. De nem csak az emberek hétköznapi életét és értékrendjét, viselkedésmintáit lehet változtatni ezzel, hanem egész komoly léptékű társadalmi-történelmi átalakulásokat is meg lehet alapozni, meg lehet „olajozni”, el lehet fogadtatni az emberekkel. Erre lássunk most egy konkrét példát!

1990 környékén járunk, az úgynevezett rendszerváltás történik, a szocialista blokk átalakítása, de persze nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. 1988-ban még a legtöbben nem is sejtették, hogy a Szovjetunió hamarosan szét fog esni.

...emlékszünk még a második bejegyzésben írottakra? Sok ember tud kevés dologról, és kevés ember sok mindenről! 1988-ban ugyanis kijött a Red Heat (Vörös zsaru) című film, amelyben egy orosz és egy amerikai rendőr küzdenek az orosz kábítószermaffia ellen Amerikában, és különbségeik ellenére végül összebarátkoznak. A film végén el is hangzik Schwarzenegger szájából: mi rendőrtisztek vagyunk (egyszerű, hétköznapi, dolgozó emberek), nem politikusok – mi szerethetjük is egymást. Ö... Arnold Schwarzenegger... James Belushi, Gina Gershon... szóval „nem sajnálták az anyagot” a filmből, na. Ráadásul a film elején több jelenetet Budapesten forgattak, Koncz Gábor, Növényi Norbert és más magyar színészek szereplésével, hogy nekünk, magyaroknak is külön figyelemfelkeltéssel szolgáljanak, elvégre nálunk fog beindulni az egész folyamat, amire épp felkészítenek bennünket.

És bár szájbarágó gyorstalpalás a célunk, a következő három számot remélhetőleg mégsem kell magyarázni senkinek. Aki nem érti, mit énekelnek, keressen rá a szövegre, aki nem tud angolul, keressen a fordításra!

És nyilván ezek csak nagyon ismert példák a rengeteg médiatermékből, amivel a „nagy változást” előkészítették és elfogadtatták. Gondoljunk csak a Dallasra, amit mindjárt a rendszerváltást követően elkezdtek vetíteni nálunk, vagy a Família Kft-re, ami a Szomszédok „későkádári panelproli rögvalósága” mellé egy kisvállalkozást működtető család életét mutatta be, egyúttal importálva hozzánk is a sitcom műfaját. A tévé ránk zúdította a „kapitalizmus” káprázatát, a Bokros-csomag körüli keserű ébredéskor pedig már késő volt feltenni a kérdést: tényleg így akarjuk mi ezt? Tényleg ezt a pocsék társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedést akarjuk? (Valójában még most sem késő feltenni ezt a kérdést, de erről majd máskor...)

Jelen bejegyzéssel lezárult a médiáról szóló sorozat, legalábbis ideiglenesen. Hogy mi a tanulság? Figyeljünk oda, hogy mit közvetít nekünk a média, ne csak benyeljük, ne csak beomoljunk este a tévé, hanem legyünk kritikusak, elemzőek, az érzelmi mellett legyen intellektuális megközelítésünk is a média felé!

A következő szájbatalpaló a sötét középkorról fog szólni, maradjatok a képernyő előtt!